Esterházy gyökeresen átalakította az érvényben lévő elbeszélésszervezési mintázatokat is. E tekintetben a leglényegesebb a kronotoposz, vagyis a téridő-összefüggések felbontása, variálása (lásd a Termelési-regény anakróniáit, vagyis az „időszerűség”, a korhűség megsértéseit: ahogy a vállalati értekezlet áttűnik az egri vár ostromába, vagy ahogy a Mester Mikszáthtal társalog a kocsmában és a helyi érdekű vasúton stb.), s ezzel összefüggésben a prózafordulat talán legszembetűnőbb narrációs eljárásának, a megszakításnak a kanonizálása, vagyis érvényessé tétele. (A jeles kortárs írónő, Tóth Krisztina mondta az Esterházyról szóló portréfilmben, hogy EP szokássá tette a befejezetlenséget, s szokatlanná a lekerekítettséget). A Bevezetés a szépirodalomba egyes részei, így A próza iszkolása vagy a Függő, nagyon erősen mutatják a megszakítottság, a befejezetlenség és a körkörösség, a vágás, törés és montázs dekomponáló fogásait, nemcsak a tipográfiai jelek és a tördelés változékonyságával, hanem kép és szöveg együtthatásával, konkurenciájával (versengésével), sőt a grammatikai felbomlasztás eljárásaival is erősítve azt. A Bevezetés utáni korszakban ezek a deszemiotizációs műveletek háttérbe szorultak, s az Esterházy-próza kimondottan kanonikus formáló elvévé az idézettechnika és a modális komponens kiemelt szerepe vált. Ez az írástechnika a hangnemek és közlésformák elvi egyenrangúsításán alapszik, s a nyelvhasználati formák összjátékát úgy aknázza ki, hogy irodalmi és nem irodalmi beszéd- és műfaji mintázatokat, allúziós rendszereket vegyít. A hangnemi komponenssel (pl. az elbeszélés és tárgya közötti feszültséggel) így jár együtt a textuális szemiózis dinamikája – a figurális és szó szerinti jelentés egymásbafordításától a narratív-diszkurzív, valamint a klisé, illetve szószintű citátumok átkomponálásán át az öntükröző alakzatokig.