A műfajok hagyományos rendszerének le-, illetve megbontása (a „termelési-regény”, ami paródia és szatíra; a „kisssregény”, ami nagyregény; a regény, ami novella- vagy prózaversciklus-imitáció stb.), össze nem illő diskurzusok montázsolása (összevágása, egymás mellé illesztése), a vaskos és a religiózus (vallásos), az emelkedett és a nem illő vegyítése – ezek azok az effektusok, amelyek leginkább szavatolnak az Esterházy-hatás kulcseleméért: a váratlanságért, a meglepetésért, a textuális eseményszerűségért, a teremtett olvasó pillanatnyiságáért. A Termelési-regény és a Bevezetés a szépirodalomba rendkívüli intenzitással termelte ki ezeket a váratlanságokat, elhasonulásokat, de hasonló ritmus- és perspektívaváltások munkálnak a Hahn-Hahn grófnő pillantása, a Harmonia cealestis vagy akár a Márk-változat (2014) egyes lapjain, passzusaiban is. Alighanem részben ezzel a szövegalkotási attitűddel kapcsolódik össze az Esterházy-próza népszerűsége és másfelől népszerűtlensége, sőt nem független ettől a megújuló képessége, illetve önmaga archívumává válása sem. Műveinek sajátos rétegzettsége tette lehetővé, hogy nagyon sokféle olvasója lett. Olyan, aki például inkább idézhető szójátékainak („grünkrétan”: a zsidó viccek Kohn és Grün párjának felcserélésén alapuló szóvicc; „izgalmas nővér”: egyetlen betű/hang kicserélése a szakrálist erotikusba fordítja; „vágyom egy több után”: A mosoly országa című operett betétdalából vett idézet deformálása az „egy” és a „több” grammatikai feszültségét felhasználva; „jóból is megárt a rossz”: a mértékletességet tanító klisé kifordítása; „csókoljon meg a mádám Sósav!”: a jószándékot rossz szándékba átfordító szójáték, amely Madame Chauchat-nak, Thomas Mann A varázshegy című regénye egy alakjának nevét formálja át; „ávós, kapa, nagyharang válasszon el titeket egymástól!”: a jól ismert népmesei záróformula első elemének hangzáshasonlóságon alapú, fekete humort kiváltó megváltoztatása: „ásó” helyett „ávós”, vagyis a „halál” helyett a kommunista terrorszervezet ágense…) volt a rajongója, olyan, aki inkább a ’90-es évek elejétől szaporodó politikai „kiszólásait” kedvelte, s olyan is, aki a szövegalakulás ámulatba ejtő hangnemi összetettségében és hangulati egyediségében lelte örömét.