Fogas kérdés, hogy mennyire eredeti ez a „hang”, s mennyire egyedien „halljuk”. Az bizonyos, hogy ennek a hangnak a hatása sajátos hangoltságában rejlik. Esterházy az elbeszélő közlés alapelemeivé a prózai kisformákat tette meg, főként a kázust (esetleírást), a viccet és az anekdotát. Voltaképpen a kisprózai szerkezetek használatával áll szoros összefüggésben az elbeszélés megszakítottsága, ami mintegy helyt ad az idézetek montázsolásának (összeépítésének), s ez utóbbi eljárás föl is erősíti az előbbit. Konzisztens, átfogó folyamatrajzzal egyik műben sem találkozunk. Az elbeszélő kiléte többnyire azonosíthatatlan, a mimetikus világszerűség töredékes, mert tájleírás és helyszínrajz csak ritkán van, a karakterek szisztematikus külső-belső leírása pedig többnyire hiányzik, ahogy a cselekvések és a motiváció összefüggő ábrázolása, s ezzel összefüggésben a szereplői perspektívarendszer kidolgozása sem jellemző. Vagyis Esterházy nem írt sem klasszikus értelemben vett lélektani, sem eszmeregényt, miközben a lélektant és az eszméket érintő diskurzusok ütköztetésével mindig is nagyon foglalkoztatta a perspektívák és értékek szembesítése, vagyis antropológiai (az ember mibenlétére vonatkozó) érdeklődése töretlen volt. Az anekdotát Mikszáth nyomán újította fel, de nem replikákra (párbeszédekre) osztva szólaltatta meg, s nem társított hozzá a közvélekedést (még oly ironikusan) megszólaltató elbeszélői szólamot, hanem a kistörténeteket hálózattá építve a diskurzusok polimodalitásának (hangnemi sokszínűségének) közegébe helyezte. Sokat idézte Márait, de nem követte tisztelt elődjének kultúrkritikai meggyőződését és a fennköltséghez való ragaszkodását. (A beszédmódok keverésétől és a jelentők hasonlóságán alapuló szójátékoktól Márai erősen tartózkodott.) Rendszeresen tisztelgett Ottlik előtt, s miközben a mesternek a perspektiváltságot (az elbeszélői és szereplői nézőpontok sokaságát) kitüntető szemléletét radikalizálta, az emberen túli támaszték keresésében mindvégig hűséges követője maradt. A legszorosabb szálak Kosztolányihoz fűzték. A ’20-as évekbéli nagy regények kompozíciós kifinomultságát és antropológiai mélységeit csak megközelíteni tudta, erőteljesebben kapcsolódott az Esti Kornél játékosabb világához, s a kifejezések tarkaságához, sokszínűségéhez, a nyelv „beszéltetésének” kockázataihoz való vonzódása szövegeinek alakítottságát egész messzire vitte tőle. Igaz, hogy a Hahn-Hahn grófnő elbeszélője hasonlóan társalog történetének befogadójával, mint ahogy Esti Kornél feleselt a barátjával, aki társszerzője akart lenni, mégsem mondható, hogy Esterházy elbeszélője (szövegválogatója) Kosztolányi novellaciklusáénak követője. Ő ugyanis egy olyan elbeszélő, aki nemcsak a szöveg keletkezését ecseteli (mint tette ezt metafiktív, önszínrevivő műveiben Mészöly és Tandori), hanem abban az értelemben is bevezet az irodalomba, hogy erőteljesebben utat enged, teret nyit „a jelentésképzés játékában való befogadói részesülésnek.” (Kulcsár Szabó, 55) Az elbeszélő a műképzés alkotói oldalán a megszakításokkal, így a megszólítással, az elhallgatással, az idézetek elhasonító közbejöttével, a zárójeles vagy zárójel nélküli önkommentárokkal úgy teszi lehetővé az olvasó aktív részvételét, hogy az eseményszerű keletkezés hatását kelti, a jelentésképzés többirányúságának megnyílását, kereszteződését, az épülés és lerombolódás, a kiteljesedés és a romszerűség dinamizmusának és pillanatszerűségének hatását, ami az olvasóban az együttalkotás érzetét, illúzióját vagy inkább az illúzió együttalkotásának örömét ébreszti fel. Ez a bőbeszédű, közlékeny, nemegyszer nyájas, sokszor provokatív elbeszélő az írást, az idézést, az önreflexiót, a mű keletkezését, vagyis az irodalmat a világ legfontosabb dolgaként viszi színre. Nem vezeti kezénél fogva az olvasót, mint mondjuk Jókai, hanem inkább társzerszerzőként vagy inkább az irodalom, az elbeszélő és a szerző hű barátjaként kezeli. Pontosabban ekként teremti meg. S itt nem csak az irodalom ún. létezésszakmai fontossága melletti tanúságtevés kölcsönösségéről van szó, hanem az irodalom együttkeletkezésének involváltságáról, s az irodalomnak arról a természetéről, hogy az csakis esztétikai létezésű világ, vagyis semminek sem puszta mimetikus lenyomata, utánképzése, hanem egy semmivel sem helyettesíthető keletkezésesemény. Egyfelől az olvasói választást és döntést kihívó eldöntetlenség, másfelől az olvasói szerepek kipróbálásának szabadsága és az esztétikai világ keletkezésében való részesülés mint a játék legméltóbb és legmagasabb foka, bizonyosan egyediséget kölcsönöz Esterházy öröklésen, átvételen és újraformáláson, újragondoláson alapuló írásművészetének.