Az EUSz 55. cikk (1) bekezdése sorolja fel azokat a nyelveket, amelyeken a Szerződés hiteles. A Lisszaboni Szerződés eredményeként egy fontos kiegészítés is bekerült e rendelkezésbe. Az 55. cikk (2) bekezdése szerint ugyanis a tagállam lefordíttathatja a Szerződést további olyan nyelvre is, amely alkotmányos rendjének megfelelően a tagállam területének egészén vagy egy részén hivatalos nyelv.1 Somssich (2011: 37) ugyanakkor hangsúlyozza, hogy e nyelvek nem kapnak az (1) bekezdés szerinti hiteles státuszt, az e nyelveken készült fordítások mindössze letétbe helyezhetőek a Tanács irattárában. Az EUMSz 358. cikke szerint e szerződésben is az EUSz 55. cikk rendelkezéseit kell alkalmazni, így a két szerződésnek azonosak a hiteles nyelvei.2 Bár találkozhatunk a szerződésnyelv elnevezéssel is, a jogirodalomban a hiteles nyelvek elnevezés terjedt el (Király 2007: 35).

Az alapszerződések a fentiek szerint csak a hiteles nyelveknek a körét nevesítik. A nyelvhasználat további szabályozását – az Európai Bíróság nyelvhasználatának szabályait kivéve – az EUMSz 342. cikke az EU Tanácsának hatáskörébe utalja. E szabályokról az EU Tanácsa 1958/1/EGK rendeletében (a továbbiakban: Rendelet) döntött, meghatározva azon nyelvek körét, amelyek hivatalos és munkanyelv státuszt kapnak. A Rendelet száma jól mutatja, hogy a nyelv volt az első olyan kérdés, amelyben a Tanács döntést hozott, bevezetve a hivatalos nyelvek és munkanyelvek fogalmát. A 342. cikk szerint a Tanács e döntést egyhangúlag hozza meg. A cikk ugyan nem tartalmaz további iránymutatást a követendő elvekre vonatkozóan, de az egyhangú döntéshozatal (azaz a tagállamok vétójoga) biztosítja, hogy ne szülessen olyan döntés, amely valamely tagállam számára elfogadhatatlan a nyelvhasználatot illetően.

A fentiekből jó látható, hogy különbséget kell tennünk a hiteles nyelvek, valamint a hivatalos és munkanyelvek fogalma között. Míg a hiteles nyelvekről az elsődleges jog, addig a hivatalos és munkanyelvekről a másodlagos jog rendelkezik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hiteles nyelvek csak szerződésmódosítással módosíthatók, míg a hivatalos nyelvek köre a Rendelet tanácsi módosításával (Láncos 2014). A hiteles, valamint a hivatalos és munkanyelvek közötti megkülönböztetésnek 2007 előtt volt igazán jelentősége. Ekkor ugyanis az ír nyelv – bár hiteles nyelv volt – nem élvezett hivatalos és munkanyelv státuszt. Ez 2007. január 1-től módosult, hiszen az ír nyelv – a bolgárral és a románnal együtt – az Európai Unió hivatalos és munkanyelvévé vált.3 Azóta a nyelvek mindegyike rendelkezik mind hiteles, mind hivatalos és munkanyelv státusszal.

A Rendeletet az új tagállamok csatlakozásakor értelemszerűen módosítják. Az alábbi táblázatból jól látható, hogy a bővítések eredményeként az EU hivatalos és munkanyelveinek száma a kezdeti négyről huszonnégyre emelkedett. A csatlakozás időpontja a nyelvek uniós „fejlődésére” is hatással van, és a csatlakozástól függően különböző fejlődési szakaszok különíthetőek el. Értelemszerűen a „legérettebb” nyelvek az alapító nyelvek. Ez azt jelenti, hogy ezeken a nyelveken több idő állt rendelkezésre az uniós terminológia kialakítására, és az uniós nyelvváltozat a csatlakozástól kezdődően fejlődhetett.

 

 

Nem véletlen, hogy beszélhetünk egyfajta „félhivatalos nyelvek” kategóriájáról is, amely ma uniós kontextusban a katalán, a baszk, a gall, a walesi és a skót nyelvet jelenti (Climent-Ferrando 2016). Az EU Tanácsának 2005. június 13-i következtetései ugyanis lehetőséget adnak a Rendeleten kívül további olyan nyelvek használatára, amelyek jogállását a tagállam területének egészén vagy egy részén elismeri, vagy amelyek nemzeti nyelvként való használata engedélyezett.4 A tagállam igazgatási megállapodást köthet az intézményekkel, amelyben kérheti, hogy e nyelveken is tegyék közzé az Európai Parlament és a Tanács által elfogadott aktusokat, e nyelveken is felszólalhassanak a Tanács és más uniós intézmények ülésén (passzív tolmácsolás), és állampolgáruk e nyelveken is tarthassa a kapcsolatot az uniós intézményekkel és szervekkel.

A fordítási kötelezettség és a felmerülő költségek azonban minden esetben a tagállamot terhelik.5 Mindezt kizárólag a tagállam kezdeményezheti, így az „egyes nyelvi csoportok uniós szintű emancipációja a tagállam intézkedésétől függ” (Láncos 2014: 106).

A másik gondolat, amelyet fontos hangsúlyozunk, hogy a tagállami hivatalos státusz nem jelent automatikusan uniós hivatalos és munkanyelv státuszt. A Rendelet 8. cikke ugyanis tartalmaz rendelkezést arra az esetre, ha egy tagállam több hivatalos nyelvet ismer el. Ekkor a tagállam jogának általános szabályai szerint dönthet az uniós szinten alkalmazandó nyelv(ek)ről. Erre példa Luxemburg, ahol 1984-ben a luxemburgi (lëtzebuergesch) ugyan a nemzeti nyelv rangjára emelkedett, és (a német és francia mellett) a közigazgatás nyelve is lett, de Luxemburg lemondott a nyelv uniós szintű használatáról. Írország hasonlóan járt el 1973-as csatlakozásakor, ezt a döntését azonban 2004-ben felülírta. A Tanács a 920/2005/EK rendelettel módosította az 1958-as Rendeletét, és az ír nyelvnek is hivatalos és munkanyelv státuszt adott. E rendelet 2007. január 1-jén lépett hatályba, így az ír nyelv azóta – 34 évvel Írország csatlakozását követően – a hivatalos és munkanyelvek egyike. Somssich (2011: 37) szerint e döntések mögött az a hallgatólagos megállapodás is meghúzódott, hogy ha a tagállam több hivatalos nyelvvel is rendelkezik, akkor csak egy kap közülük hivatalos uniós státuszt. Málta csatlakozásával azonban a máltai is hivatalos státuszra emelkedett – miközben az országban az angol nyelv is hivatalos –, így Írország valószínűleg Málta hatására döntött úgy, hogy a máltaihoz hasonló helyzetben lévő ír nyelvet is elismerteti uniós hivatalos nyelvként (erről lásd még Harwood 2021). A luxemburgi mellett a török még az a nyelv, amely ugyan egy tagállam (Ciprus) egyik hivatalos nyelve (a görög mellett), de nem rendelkezik uniós hivatalos státusszal.

A Rendelet az intézmények és a tagállamok (és azok polgárai) közötti kommunikációra és a dokumentumok szövegezésére is tartalmaz iránymutatást. A 2. cikk szerint a tagállam vagy annak polgára írásban bármely hivatalos és munkanyelven fordulhat az uniós intézményekhez, és az intézménynek is ezen a nyelven kell a választ megfogalmaznia. Ha pedig az intézmény fordul a tagállam vagy annak polgára felé, akkor a 3. cikk szerint a választ az adott állam nyelvén kell megszövegezni. A Maastrichti Szerződéssel 1992-ben ez a rendelkezés az elsődleges jogba is bekerült. Így ma az Európai Unió működéséről szóló szerződés 24. cikke szerint az uniós polgárok a hiteles nyelvek bármelyikén írásban fordulhatnak az intézményekhez, és e nyelven is kell választ kapniuk.6 Látható, hogy e rendelkezés szerint a hiteles nyelveken (és nem a Rendelet szerinti hivatalos és munkanyelveken) lehet fordulni az intézményekhez, az eltérésnek azonban ma már nincs jelentősége, hiszen e nyelvek 2007 óta megegyeznek.

A szövegezésről a Rendelet 4. és 5. cikke rendelkezik, amelyek szerint a hivatalos és munkanyelveken kell szövegezni a rendeleteket, az egyéb általánosan alkalmazandó dokumentumokat, továbbá közzétenni a Hivatalos Lapot is. A 6. cikk szerint az intézmények saját eljárási szabályzataikban kiköthetik, hogy meghatározott esetekben melyik nyelvet fogják használni, a 7. cikk szerint pedig a Bíróság külön megállapíthatja, hogy mely nyelvet alkalmazza eljárásai során. Ezek a rendelkezések már előrevetítik, hogy a többnyelvűség a gyakorlatban más-más formában – néhol csak részlegesen – tud megvalósulni, a hivatalos és munkanyelvek fogalma pedig a gyakorlatban szétválik, és de facto munkanyelvekről is beszélhetünk. A szakirodalom e jelenséget az abszolút többnyelvűség és relatív többnyelvűség elnevezéssel írja le, így a továbbiakban ezzel foglalkozom részletesebben.