Története kezdetén az Európai Unióban a fordítási igényeket alapvetően belsős (in-house) fordítókkal elégítették ki. A csatlakozásokat követően a nyelvek száma és a fordítási igény olyan mértékűre emelkedett, hogy egyre több külső (external) erőforrás bevonására volt szükség. A kiszervezett fordítások ma az összes fordítás közel harmadát teszik ki (Council 2020; Court 2020; European Commision 2020; European Parliament 2020). Az egységes minőségi követelmények hivatottak biztosítani azt, hogy a szövegek között ne legyen minőségi különbség. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy a külsős fordítókra ugyanúgy hat-e az egységes uniós intézményi kultúra, azaz kimutathatók-e ugyanazok a sajátosságok a kiszervezett fordításokban, mint az uniós intézményeken belül készített fordításokban.

E kérdés relevanciáját támasztja alá a terminológusok és fordítók csatlakozás előtti és utáni magatartásában tapasztalható különbség, amelyre Šarčević (2015a) hívja fel a figyelmet. A fordító és a terminológus alapdilemmája szerinte az, hogy mennyire legyen kreatív (creativity), és mennyire igazodjon (conformity). Míg a tagállam csatlakozása előtt a fordítókat és terminológusokat az előző jellemzi, a csatlakozás után az utóbbi kerül előtérbe. Ennek oka, hogy a csatlakozás után a terminológusok és fordítók – immár az uniós intézmények „bennfentes” munkatársaiként – az intézményi gyakorlathoz, normához kívánnak igazodni. Strandvik (2017) emellett rámutat, hogy a fordító szerepének értelmezésére az előző alfejezetben elemzett fordítási stratégiák is hatással lehetnek. A kommunikációs célt elsődlegesnek tartó, funkcionális megközelítés (azaz a honosítás) a fordítóra aktív szereplőként, egyenrangú szövegalkotóként tekint, míg az eredeti szöveg hűségét prioritásnak tartó megközelítés (az idegenítés) a fordítót „csak” fordítónak tekinti, akinek egyetlen feladata az eredeti szöveghez hű fordítás készítése. Emiatt az egységes minőségi követelmények ellenére is különböző lehet a fordító szerepének értelmezése.

Mindemellett a fordító láthatóságát tekintve jelentős változás történt az elmúlt időszakban, hiszen a fordítók kiemelt szerepe explicit módon is megjelent az uniós útmutatókban. A Közös gyakorlati útmutató szerint a jogszabályszerkesztők számára rendkívül hasznosak a fordítók és a szöveg nyelvi ellenőrzését végző szervezeti egység észrevételei – sőt gyakran a legjobb megoldás az eredeti szöveg, mintsem a fordítás módosítása.1 Stefaniak (2013: 59) ugyanakkor rámutat, hogy ha a fordítók nem vesznek részt közvetlenül az üléseken, akkor nem ismerik a szövegben szereplő terminusok, szavak és mondatok hátterét, a szóválasztás jelentőségét. Mások pedig arra mutatnak rá, hogy a jogi végzettség hiánya a fordítóknál problémákat okoz (Strandvik 2014).

A változó fordítói szerepeket mutatja, hogy az Európai Parlamentben új munkaköröket is bevezettek a fordítási tevékenységhez kapcsolódóan, amelynek hátterében a közérthetőségre való törekvés áll: interkulturális és nyelvi szakértők (Intercultural and Language Professionals), lektorok (Proofreader Language Professionals), a közérthetőség szakértői (Clear Language Professionals – CLP), valamint jogi nyelvi szakértők (Legal Language Professionals – LLPs). A Parlament egy új igazgatóságot (Directorate for Citizens’ Language) is létrehozott e cél érdekében. (European Parliament 2020)