Az (1) csoportban lexikai szinten a Mori által europeizmusoknak nevezett lexikai egységek jelentik az uniós jogalkotás legmeghatározóbb eredményét, amelyet a kutatók további öt alcsoportra osztottak:

A kutatók további sajátosságként említik a hosszú (különösen négy- és ötszavas) lexikai csoportok használatát, amelyek elsősorban az ismétlődésekből adódnak – annak érdekében, hogy a szövegen belül és a szövegek között is konzisztens maradjon a szóhasználat. Erre példa a this Directive shall enter into force, Member States shall ensure that, in accordance with (the article/the procedure). Ez a jelenség elsősorban a görög, olasz, lengyel és spanyol nyelvű eurolektusokban fordul elő.

Ebben az (1) csoportban látványos a különbség (távolság) a görög, olasz, spanyol, illetve a lengyel között. Bár a máltai nem tartozik az első csoportba, Mori és Szmrecsányi (2020) szerint ez egy érdekes és nem várt felfedezés. A görög, olasz és spanyol így ugyanis egy külön, mediterrán csoportot alkotnak – ami összhangban van azzal az elképzeléssel, hogy a mediterrán térség egyben egy önálló kulturális közösséget is jelent. Egy további csoport a finn, német, lett és máltai. A kutatók ugyanakkor azt is megjegyzik, hogy ebben a változóban, azaz az EU-hoz köthető jelenségekben mutatható ki legkevésbé különbség az egyes nyelvek között, azaz az uniós egységesítés itt érvényesül a legjobban. Az uniós többnyelvű jogalkotás nyelvi hatása itt mutatható ki leginkább.

A (2) csoportban, a nyelvek egymásra hatásának köszönhető sajátosságok között a kutatók a többségében latinból átvett kölcsönszavakat, illetve a főként angol és francia hatásnak köszönhető tükörfordításokat (például a nemzetközi előtagok használatát) említik. Mori és Szmrecsányi rámutatnak, hogy az egyes eurolektusok közötti különbségek hátterében az adott nyelv csatlakozásának időpontja, illetve a nyelvcsaládhoz való tartozás is szerepet játszik. Az angol eurolektusban sokkal gyakoribb a francia szavak használata, úgymint a surveillance, vis-à-vis, bureau, amelyek jelentésében is azonban némi változás tapasztalható. Erről korábban, ugyancsak a projekt keretében Sandrelli (2018) írt részletesen. Gyakori a francia mintára átvett -ment képző (pl. comformément) is.

Egy további jellemző francia eredetű szó az acquis (communautaire), amelyet a nyelvek egy része ebben az eredeti francia formájában is hivatalosnak ismer el. A nyelvek egymásra hatása természetesen jelentősebb a holland, angol és német nyelvek, valamint az olasz, francia és spanyol nyelvek között.

A kutatásban a (3) sajátosság a nyelven belüli variabilitás volt. A kutatók itt azt vizsgálták, hogy mennyiben térnek el az eurolektusok a nemzeti jogi nyelvekben használt mintáktól. Mori és Szmrecsányi (2020) a latin szavak használatát azonosították a jogi nyelv egy jellemző sajátosságaként. Az angol, francia, lengyel és olasz eurolektusokban a mutatis mutandis a leggyakoribb latin kifejezés. Az inter alia, ad hoc, i.e., curriculum vitae pedig az angol eurolektusban fordulnak elő a leggyakrabban – és kevésbé a brit angolban. Ennek ellenpéldája a finn eurolektus, amelyben rendkívül ritkák a latin kifejezések, és ugyanez igaz a német eurolektusra is, amelyben nem fordul elő a latin. További sajátosság, hogy a holland, angol, olasz, francia, lengyel és spanyol eurolektusokban gyakrabban megjelenik a kevésbé formális stílus – feltehetően a közérthető nyelvezetre való törekvés, a plain English mozgalom eredményeként (a mozgalomról lásd a 3.6.3. alfejezetet). A jogi nyelvre jellemző passzív szerkezet a holland, német, lengyel, görög és olasz eurolektusokra jellemző, és kevésbé az angol és finn eurolektusokra. Összességében a nyelvben belüli variabilitás tekintetében van a legnagyobb különbség a nyelvek között.

A kutatás azt is megállapította, hogy egyértelműen az angol tekinthető „mintanyelv”-nek, amely egyenlő távolságra helyezkedik el a többi nyelvtől, és kiemelt közvetítő szerepet tölt be – a szövegezés elsődleges nyelveként is – a nyelvek között. A fenti kutatási eredményekből jól látható, hogy a szövegszintű sajátosságokon túlmenően – a további, azaz szintaktikai, lexikai szinteken – nehéz olyan jellemzőket találni, amelyek valamennyi eurolektusra igazak. Mori és Szmrecsányi kutatása szerint inkább változó csoportokról (klaszterekről) beszélhetünk. Egy ilyen klaszter az olasz, a francia és a spanyol – a közös nyelvi gyökerekből adódóan. Egy további klaszter az olasz, a holland és a francia – mint a legrégebbi, alapító nyelvek. A lengyel, az angol és a finn pedig azért kerülnek egy klaszterbe, mert ezekben mutatható ki leginkább az angol mint „mintanyelv” hatása. A magyar kutatások számára különösen relevánsak az ugyancsak egy klasztert alkotó lett és máltai nyelvvel kapcsolatos kutatási eredmények. E két nyelv esetében ugyanis a korábbi kutatások nem tudták kimutatni az eurolektus létezését – legalábbis szigorú értelemben nem, mert az uniós sajátosságokat csak lexikai szinten tudták kimutatni.