A vállalatok növekedésének általános vizsgálata már a közgazdaság-tudomány első jeles kutatóinál tetten érhető, Adam Smith például 1776-ban megjelent, „A nemzetek gazdagsága” című művében a növekedést a termelési lehetőségek optimumának, határának eléréseként definiálta. (Smith, 1992) Az erre épülő neoklasszikus közgazdaságtani iskola értelmezésében a vállalati növekedés a termelési volumen emelkedését jelentette. Ezt a nézetet meghaladta a tranzakciós költségek elméletének megalapozója, Coase (1937), aki szerint a növekedés célja a termelés fokozása, azonban ez addig helytálló, ameddig a belső és külső környezetből jelentkező tranzakciós költségek alacsonyabbak a piacon megjelenő azonos termék áránál. Tehát a vállalati növekedést a termelés függvényében értelmezte, azonban már nem hagyta figyelmen kívül a piaci viszonyokat és az ezzel járó költségeket sem. Az erőforrás-alapú vállalatelmélet megközelítése szerint a vállalatok méretbeli növekedéséhez önmagában nem társul előny, csak ha a növekedési folyamattal együtt jár a gazdaságosság, így a növekedés célja az erőforrások hatékonyabb kihasználása. (Penrose, 1959) A növekedés menedzsmentközpontú értelmezése esetében azonban mindegyik előző megközelítés hiányosnak mondható. Egy vállalat mérete, növekedési volumene fontos sikertényező a menedzsment és a tulajdonos számára, azonban a növekedés a vállalat profitmaximalizáló tevékenységéből vezethető le. (Zsupanekné, 2011; Chikán, 2003) Ebben az értelemben a növekedés akár negatív előjelű is lehet, vagyis csökkenés, amennyiben a vállalat ily módon fejti ki profitmaximalizáló tevékenységét (például leépíti egy veszteséges üzletágát). A termelési volumen növekedése, a gazdaságosság fokozása, illetve a tranzakciós költségek csökkentése a vállalati növekedésnek tehát önmagukban nem céljai, hanem lehetséges eszközei.