Az Egyesül Államok vezető hatalma akart lenni a nyugati világnak, és el akart szakadni a „óvilágtól”. A kartográfiai diskurzusban Amerikát részben ezen célja miatt – egészen a második világháborúig – alapvetően egyetlen kontinensként ábrázolták. Ezzel szemben Európának a Kelet-Nyugat felosztását mind a második világháború előtt, mind a háború után különböző geopolitikai célokra használták fel: hol etnikai, gazdasági, hol imperiális vagy vallási különbségek alapján húzták meg a Nyugat- és Kelet-Európa közti határt. Mindegyik határkijelölés más-más hozzáállást involvált a Kelet közelségével, illetve a Keletről érkező „fenyegetéssel” szemben. Ezért szolgál a „Kelet kapuja” kifejezés történelemkönyvekben, útikalauzokban és gazdasági beszámolókban mind a mai napig egyszerre Lengyelország, Magyarország, Románia, Bulgária és Törökország megnevezésére (vö. Hann 1995, 2) – miközben teljesen homályba vész az, hogy „a Keletet” tulajdonképpen mikor is érnénk el. Ily módon az európai felfogásban a régiók – egészen Európa (mai definíció szerinti) földrajzi határáig – mindig egyre csak továbbadják a „keleties” jelzőt a még keletebbre fekvőknek, vagyis önmagukkal kapcsolatban újra meg újra elutasítják azt. A kelet-európainak mondott identitás visszautasítása azonban nem pusztán 21. századi jelenség, hanem a történelem során vissza-visszatérő mintázata a kelet-európai nemzeti identitások megkonstruálásának (vö. Wolff 1994; Todorova 1997). Ez egyfelől az Oszmán Birodalom katonai, gazdasági és kulturális befolyásával kapcsolatos a régióban, másfelől azzal, ahogyan az európai-amerikai centrum geopolitikai önértelmezése láttatja az iszlámot és a Keletet (vö. Boatcă 2007). A Keletet lehet úgy is definiálni, mint ami kulturálisan más, és úgy is, mint ami inkább a Nyugat geopolitikai „Másik”-ja. Ezek az értelmezések az idők során annak megfelelően változtak – egészen hasonlóan az „Amerikák” esetéhez –, hogy az éppen aktuális nyugati centrumnak mi is volt a geopolitikai érdeke (6. ábra).