A katolikus és az ortodox egyház számos közös vonást mutat, köztük a hierarchia elvét, a dogmákra fektetett hangsúlyt, a konzervatív társadalmi értékeket (beleértve a nők kizárását az adott vallási testületekben betöltött hatalmi pozíciókból) és azt a tendenciát, amely a katolikus egyházban XVI. Benedek pápasága alatt újra megerősödött, hogy a protestáns egyházakat pusztán emberi szervezeteknek, azaz bizonyos értelemben az áhítat méltatlan eszközeinek tekintik. A legszembetűnőbb különbség a kettő között azonban a rivális ortodox egyházak közötti vitákban mutatkozik meg, amelyekre a katolikus közösségen belül nincs példa. Itt a Macedónián belüli macedón és szerb ortodox egyház, illetve a Montenegrón belüli montenegrói és szerb ortodox egyház közötti, máig megoldatlan rivalizálásra gondolok – amelyet Aleksandr Zdravkovski és Kenneth Morrison is elemez (Zdravkovski – Morrison 2014, 240-262). Ráadásul a riválisok hívei közötti folyamatos polémiák azt sugallják, hogy ezek a rivalizálások nem függetlenek a vallási intolerancia érzéseitől sem.1 Macedónia esetében ugyanakkor akadtak a lehetséges megbékélésre utaló jelek is, amikor 2012 októberében Tomislav Nikolić szerb elnök találkozott Gjorge Ivanov macedón elnökkel, hogy többek között megvitassák az egyházközi vita megoldását (“Serbia, Macedonia Leaders to Tackle Church Row”, in Balkan Insight 2012. október 28.). Ezt a figyelemre méltó kezdeményezést azonnal támogatta Lavrentije Šabac szerb püspök, aki felajánlotta, hogy ismerjék el a macedón ortodox egyház autokefáliáját (“Bishop Lavrentije: Macedonians Should be Given Independent Church”, in Blic 2012. október 23.) – nemcsak a belgrádi szerb pátriárkátus, hanem az isztambuli ökumenikus pátriárkátus és az egész ortodox közösség által is.