A korai profilalkotás folyamata jelentős mértékben támaszkodott a naiv vonáselméletre (diszpozícionális elmélet) (Mischel, 1968). Ennek alapja az a feltételezés, hogy egy személy elsődleges személyiségvonásai stabilak maradnak az életén keresztül, és meghatározza a cselekedeteit a különböző szituációkban (Mischel–Shoda, 1999). Jelentős ideig ez az elméletet dominálta a profialkotás létjogosultságát, mivel ha ezt átültetjük bűnügyi kontextusba, akkor feltételezhetjük, hogy egy bűnelkövető által véghezvitt bűncselekmény helyszínén tanúsított viselkedéséből következtethetünk a személyiségvonásaira, tulajdonságaira (Alison et al., 2002). A probléma abból fakad, hogy ez az érvrendszer feltételezi, hogy a viselkedésekből stabil, általánosítható személyiségvonásokra lehet következtetni. Ám empirikus kutatások ezt általánosságban cáfolták (Mischel–Peake, 1982), ezt az ellentmondást pedig személyiségparadoxonnak nevezték el (Bem–Allen, 1974). A naiv vonáselmélet sebezhetősége miatt a személyiségdiszpozíciókra történő következtetés erőteljes óvatosságot követel meg a profilalkotóktól (lásd 1. szövegdoboz). Az elméletből kiindulva született meg azonban a terület két fő alapelmélete is, amely már nem specifikusan a személyiségekre történő következtetésekben látja a profilalkotás mibenlétét, hanem némileg általánosabb és óvatosabb kapcsolatokat állapít meg.