Hálózati kommunikáció és vallás egymásra hatásának magyar vonatkozású elemzésekor megkerülhetetlenül ki kell térnünk a szekularizáció, a szekularizált nyilvánosság kérdésére. A társadalmi nyilvánosság kétséget kizáróan központi fogalma a modernitás kérdésével foglalkozó társadalomtudományi munkáknak. Az ezzel kapcsolatos nyugat-európai és a magyar elemzések túlnyomórészt Habermas normatív elméletét, a racionalitásra épülő klasszikus polgári nyilvánosság normativitását vették alapul,1 amelyben a racionalitás előretörésének mintegy kiegészítő mechanizmusa a vallás szükségszerű visszaszorulása a társadalmi nyilvánosság tereiből a magánszférába. Vagyis a szekularizáció mint történelmi folyamat a 18. századtól kíséri a nyugati civilizáció történetét. „A modernizáció folyamatai – a szekularizáció központi tézise szerint – végső soron negatív hatással vannak a vallási közösségek, vallási gyakorlatok és meggyőződések stabilitására és vitalitására, és csökkentik ezek elfogadottságát.”2 Jelentését Casanova három markánsan megkülönböztethető mezőre bontotta. „A fogalom egyrészt a vallás csökkenő jelentőségét jelölheti, másrészt azt, hogy a magánszférába húzódik vissza, harmadsorban pedig azt a folyamatot, amelynek során a társadalom különböző területei felszabadulnak a közvetlen vallási ellenőrzés alól.”3 A szekularizáció modernitásbeli univerzalitását hirdető eszmékkel szemben a vallásszociológiában az 1970-es évek végétől megjelentek azok a kritikák, amelyek rámutattak, hogy a nyugati világ kivételével a modernizáció folyamata nem szükségszerűen vonta maga után a szekularizálódást.4