A médiakommunikációban az utóbbi időben legtöbbet használt és egyben legkomplexebb kifejezés a konvergencia. A szó maga latin eredetű, jelentése összetartás, összehajlás. Első felbukkanása angol nyelvterületen – az eddigi kutatások szerint – egy teológushoz, William Derhamhez köthető, aki 1713-ban megjelent könyvében használja a szót. Intenzívebb megjelenése csak a 20. századra jellemző, amikor is elsőként a természettudományokban írták le az összetartó folyamatokat konvergenciaként; a matematikában, a biológiában és a meteorológiában. A médiakutatásban, a média működésének leírásában két neves szerzőre szokás hivatkozni. Ők használják elsőként a médiafolyamatok plasztikus leírására a konvergencia szót. Mindketten a hálózati kommunikáció elméletének alapító atyái közé tartoznak: Ithiel de Sola Pool az egyik, Nicholas Negroponte1 a másik. A szabadság technológiájáról szóló könyvében Sola Pool egyrészt meghatározza magát a konvergencia fogalmát, de ír a gazdasági hátteréről is. Pontosan látta, hogy mindezen átalakulások alapját a digitalizáció képezi. „Minden kommunikációs forma, amikor digitalizálódik, akkor nem csupán átvihető és digitálisan tárolható lesz, de igény szerint alakítható is. A konvergencia nem jelent végső stabilitást vagy egységet.”2 A médiaelméleti szakirodalom háromféleképpen konceptualizálja a konvergencia jelenségét. Vannak, akik integrációként utalnak rá, s ezzel egy „többlet” nélküli összeolvadásként írják le a folyamatot.3 A megközelítések másik csoportjához tartozó elemzők szerint szinergikus a konvergencia, mivel mindenképpen jelentkezni fog az összeolvadás során olyan pluszelem, amely nem magyarázható a puszta összeadódás sémájával.4 A harmadik elképzelés úgy utal a konvergenciára, mint hibridizációra. Vagyis különböző elemek összeolvadásakor nem a teljes egység, csupán annak fontosabb, a cél érdekében funkcionálisabb elemei olvadnak össze.5