Az egyházi, vallási ceremóniák online közvetítése, a közösségek gyülekezeti alkalmainak hálózati megteremtése számos kérdést vetett fel a résztvevőkben. Az egyik ezek közül a folyamatban betöltött szerepek, tudás, felkészültség összeolvadása, hiszen az az egyházi személy, aki közvetített egy szertartást, nemcsak vallási szerepben, de technikusi szerepben is helyt kellett hogy álljon. Egy digitális lelkigyakorlat kapcsán Nagy Bálint jezsuita szerzetes visszaemlékezéseiből humoros pillanatok is kiderülnek: „A törékenység néha nevetséges tud lenni, hiába is próbálkozunk. Így voltak ezzel mások is. »Várjatok, összedőlt az oltárom!«, vagy: »Láttok így? Akkor most beöltözöm papnak, és kezdhetjük.« Az ilyen mondatok elhangzásakor egyszerre hatódtam meg és kellett nagyon nevetnem” – írja Nagy Bálint jezsuita szerzetes.1 De ezután arról is beszámol, hogy a fizikai és technikai nehézségek ellenére működött a lelkigyakorlat. Ugyanő ír arról is, hogy a laikus és a klérus közti határ is feloldódhat: „A koronavírus okozta új körülmények között, amikor családi otthonotok válik egyházunk templomává, és ti vagytok a családotok papja, különösen nagy szükség van rátok!” A vizuális jelenlét, a monitoron való megjelenés megteremtésének problémájáról és megoldásáról így ír: „Ha nem voltunk a helyünkön, akkor is otthagytunk valami kis tárgyat, ikont a monitorunk előtt, hogy mutassuk, jelen vagyunk egymás számára.” A belső megélésre is reflektál „A lelkigyakorlat alatt olyan érzésem volt, mintha egy kamerába beszélnék az Istenhez, és én látszódom a képernyőn.” Illetve a kamerát metaforaként kapcsolja az istenképhez: „Milyen az Isten? … épp rossz szögből látjuk. Túl közel van vagy túl távol. Vagy van kép, de hang nincs. Vagy van hang, de nem látjuk a képet. Néha viszont összeáll.”2 S ezen a ponton érdemes hosszabban is időzni, hiszen a képi kompozíció mikéntje többletjelentést hozhat létre az esemény vonatkozásában, befolyásolja a befogadóban zajló jelentésépítést. Mi mindent kell figyelembe venni a képalkotás során? Az első talán a nézőpont, hogy a közvetítés során hova pozicionálódik a nézői tekintet. A felvétel szögével – hogy alulról, szemből vagy felülről látszódik az esemény – befolyásolni lehet a befogadó érzéseit. A konkrét helyzetben ez azt jelentette, hogy a miséző papot, lelkészt, az oltárt milyen közelről lehetett látni, esetleg annyira közelről, amely a valós életben nem megszokott. A szertartást vezetők a kamerába néznek-e mintegy felvéve a szemkontaktust a nézőkkel, vagy az üres padsorok felé tekintenek, esetleg befelé figyelnek. De a fény- és árnyékviszonyokkal is befolyásolni lehet a nézőket, jelentése lesz annak, hogy hova esik a fény, s mire vetül árnyék a képen. A képmélységgel, a mélységélességgel feszültséget lehet teremteni, míg a képsíkok (plánok) váltogatásával irányítható a néző figyelme.3 Bár a közvetítések többnyire egy, rögzített kamerával történtek, azért akadtak olyanok is – az egyházi intézmény számára rendelkezésre állt technikai segítő –, ahol több kamerával felvett és rendező által meghatározott volt az adásfolyam. De akármelyik megoldást is választották, a befogadók számára mindenképpen új vizuális valóságról volt szó. A mediálisan közvetített szertartások a technológia segítségével új módját kínálják a rituális tapasztalatnak, hiszen korábban senki nem láthatta például felülről a ceremóniát. Azt a ceremóniát, ami köré a liturgikus kontextus épül; s amely dramatizált eseményt mutat be. Ráadásul a néző belülről követheti a folyamatot, s vagy megfigyelőként, vagy résztvevőként tud bekapcsolódni.