Könyvemben egyrészt megpróbálom értelmezni a klasszikus retorikatan azon alakjainak munkáit Arisztotelésztől Vicóig és Nietzsche kezdeményezéséig bezárólag, akik a retorikatan kapcsán legalább annyit írtak a társadalomról, mint a beszédről, még inkább a kettő összefüggéséről; a diszkurzív cselekvésekről és a társadalmi valóság eleve jelentéses állapotairól. Ezen alkotók retorikai munkásságának elemzésével szeretném legalább jelezni, hogy a mai ember is – mutatis mutandis – sokat tanulhat ezektől a régi szerzőktől, nem is elsősorban az instrumentális kommunikációs technikákról, bár azokról is, hanem az emberi tapasztalatról, a cselekvés általános feltételeiről és a társadalom sajátosságairól, már amennyiben a társadalom tudományos megértéséhez nem tekintjük a retorikát eleve halott diszciplínának. Másrészt azokat a 20. századi szerzőket igyekszem bemutatni, akik kitartóan dolgoztak azon, hogy megszűnjön az euroatlanti tudományos kultúrában a retorikátlanság kora. Őket újretorikusoknak nevezhetjük, azért is így, mert a kifejezést ők maguk is használták. Ennek felel meg a könyv fejezeteinek két részre való tagolása: a klasszikus kor és a késő modern kor retorikatana.