Cicero, más retorikatanok szerzőihez hasonlóan, ír a megnyerő és hatásos verbális megnyilatkozás sajátosságairól és szabályairól. Ilyen például a szóalakzat,1 a szavak általános természete és javasolt használata,2 vagy a prózaritmus.3 Ezek az elemzések ma a stilisztika és a grammatika tárgyköréhez tartoznak, ezért látszólag kevés közük van a társadalomtanokhoz. Két szemléleti elve azonban mégis ide köti őket. Az egyik az a szónoki magatartás, amely feladatának tekinti a közönséghez való „szépen szólást”, azaz a beszédben rejlő lehetőségek minél teljesebb kihasználását. Ez a retorika mintaadó funkciója. A másik az a Cicero által többször hangsúlyozott vonás, hogy nemcsak tárgyhoz illően, tartalmilag kell a szónoknak megfelelően szólnia, hanem a jó gondolatot jól is kell előadni. „Mert ha éppoly kedves, mégoly nemes is a gondolat, ha csiszolatlan szavakkal adod elő, sérti a fület; ennek ítélete pedig fölöttébb szigorú.”4 Ez a retorika formaadó funkciója, amely viszont minden emberi megnyilatkozás elemi ténye, ennyiben messze túlmutat a beszédeken; a meg nem formált élet nem élet, és a meg nem formált társadalom egyszerűen nem létezik. Az emberek ugyanis nemcsak a beszédeiket formálják meg, hanem a dolgaikat és az életüket is, méghozzá az odapasszoló beszéddel együtt.