Arisztotelész és Cicero mellett, akiket retorikusként is egyértelműen számontart az európai tudományosság, van még legalább egy – könyvünk szempontjából mindenképpen – fontos retorikai hagyomány, ám művelőinek nincs olyan szerencséjük a kései utódokkal, mint a görög és a hellenisztikus gondolkodónak. Ők az itáliai humanizmus és a reneszánsz tudósai, írói-költői, akikről többnyire csak azt tudjuk, hogy „európai műveltségünk fontos forrásai”, de hogy mi is lenne ez, arról már kevesebb szó esik. Jóllehet nem kevésbé jelentős az általuk kidolgozott retorikatani tradíció, mint az, amit az antikvitás ránk hagyományozott. Különösképpen így van ez a bennünket érintő és érdeklő témák esetében, hiszen ezeket az elődeinket elsősorban az emberi világ természete érdekelte, s a társadalmi valóságot nem a res (a téma, az ügy, a dolog) és a verba (szó, a kifejezés), avagy – ahogyan gyakran mondjuk – szavak és a dolgok radikális szétválasztása révén tartották jól megragadhatónak és pontosan leírhatónak, hanem éppen fordítva gondolkodtak. Ezek összetartozását és differenciált egységét keresték, ahogy Arisztotelész és Cicero is, vagy más korabeli szerzők. S ennek során óhatatlanul kerültek a retorika és a „cselekvő költészet” közelébe; talán éppen ezért feledkezett meg róluk a modern európai tudat, amely a pozitív tudás, a feltétlen objektivitás és a tiszta ráció szellemében, a „ténytudományok” és a „szövegtudományok” kettősségében, az objektum és a szubjektum, a szavak és a dolgok radikális elválasztásában gondolta el saját magát és az emberiség jövőjét.