Az antik gondolkodás és a humanista hagyomány örököseként s megújítójaként Grassi természetesen azt gondolja, hogy a retorikai praxisnak helye van az igaz tudást kifejező és hordozó instanciák között, mint ahogyan a praxist tanulmányozó retorikatannak is, amely a retorikai praxis társadalmat alakító természete okán egyben társadalomtudomány is. Vagyis nem egyszerűen csak filológia, azaz „szövegszeretet”, hanem a humán és társadalmi létezés vizsgálata. Természetesen nem arról van szó, hogy a retorikatan mint olyan eltűnt volna a modern korban, hanem arról, hogy a humanista korhoz képest megváltozott a státusa: a modern kori racionalizmusnak sikerült a retorikát „végérvényesen” a perifériára szorítania, ami nemcsak a retorika művelőinek vált az ártalmára, hanem a társadalom tudományos igényű megismerésnek is. A probléma ugyanis az, hogy a kirekesztő gesztussal a társadalom tanulmányozásának művelői beleszorultak egy olyan egyoldalú, absztrakt racionális gondolkodásmódba, ami negligálja a társadalom több alapvető vonását, mindenekelőtt az emberi értelmezés súlyos társadalmi jelenlétét és létalakító természetét. Ennek pedig a retorikai praxis az egyik legáltalánosabb formája nyilvános és interaktív természete, eleve konkrét és szituatív társadalmi jellege okán.