Kenneth Burke (1897–1993) a 20. századi retorikatan egyik meghatározó alakja, s egyben sokoldalú tudósegyéniség volt. Munkássága „kimondottan interdiszciplináris jellegű, hiszen a szociológiára, az antropológiára, a pszichoanalízisre, a filozófiára valamint a poétikára támaszkodik”.1 Ennek megfelelően tárgy- és eseményválasztása „nem tiszteli a diszciplínák határait, hiszen felölel filozófiai iskolákat, irodalmi műveket, politikai értekezéseket, merít a mindennapi élet, a rítusok és vallás, valamint a gazdaság és a külpolitika témáiból – hogy csak néhány elemzésére utaljunk”.2 Ezzel együtt Burke elsősorban retorikus. Az idézett szerzők szavai szerint: „Még ha elmélkedéseinek középpontjában egy irodalmi szöveg is áll, […] érdeklődése kifejezetten nem hermeneutikai jellegű, és nem is a new criticism-ben megszokott formális és tematikai elemek együttműködésével operál. Ehelyett a szöveg szimbolikus működésére és meggyőző erejére összpontosít. Két könyvének címében is előforduló »retorika« szó jelzi, hogy megközelítése alapvetően retorikai.”3 Ugyanez a helyzet módszerét illetően. „Bár Burke a maga módszerét »dramatizmusnak« nevezte, ami jelzi érdeklődését a nyelvnek az emberi tevékenységben és interakcióban elfoglalt helye iránt, széleskörű vizsgálódásainak minden lapján megnyilvánul a retorikus indíttatás.”4