A retorika, pontosabban a retorikai érvelés másik határát Johnstone felfogásában az erőszak képezi. Ugyanis, írja, ha már valaki számára érvelünk, akkor egészen biztos, hogy nem fenyegetjük őt szankcióval, nem parancsot adunk neki, különösképpen nem szögezünk pisztolyt a fejéhez. Szavak és mondatok ilyenkor is elhangzanak s leíródnak, de ezek itt mellékes tényezők; nem ezek bírják rá az embereket, hogy megtegyék azt, amit elvárnak tőlük. Ezek az eljárások erőszakos rábírási módok, amelyek az érvelésnél természetesen sokkal hatékonyabb eszközök, ezért is itt a szó csak dísz és lepel, még ha az érvelés összes kellékét magára is veszi. Vagyis ha tényleg érvelünk, akkor „olyan módon vagyunk tekintettel a másikra, hogy az illető kívül van a hatékony kontroll területén, és mivel pontosan az érvelés helyezi őt a hatékony kontroll területén kívülre, ezzel érjük el, hogy ő olyan valaki legyen, aki, mert hallja az érveinket, tudja, hogy tekintettel vagyunk rá. Az érveléssel megadjuk számára az ellenállás lehetőségét, mihelyst azonban visszavonjuk ezt a lehetőséget, már nem érvelünk többé.”1 Mondhatni, nem alárendelt és kiszolgáltatott lénynek tekintjük az illetőt, hanem velünk egyenrangú személynek, akinek nemcsak mondunk valamit, hanem olyannak, akivel meg lehet vitatni és beszélni a dolgokat, mivelhogy megvan számára az érvelő ellentmondás lehetősége.