A kortárs regény ezer szállal kötődik a társadalomhoz. Szimbolikus dátum a francia irodalom valósághoz való visszatérésében (Dominique Viart „terep-irodalomról” beszél1) a két üzem-regény megjelenése 1982-ben. François Bon (Sortie d’usine, 1982; Décor ciment, 1988; Paysage fer, 2000; Daewoo, 2004) és a nála tíz évvel idősebb Leslie Kaplan (L’Excès-l’usine, 1982) szociografikus, újságírói technikával korunk társadalmának oknyomozói, az ipari és posztindusztiális táj térképészei, az ott lakók habitusainak, nyelvének és életmódjának pontos megfigyelői. A periféria, a kulturális és intellektuális elhagyatottság jeleit a 2011-es Goncourt-díjas, elsőregényes Alexis Jenni (L’Art francais de la guerre) az indokínai és algériai háború következményeiként olvassa, miközben a jelenkori francia társadalom egyik legégetőbb kérdéséről, a bevándorlásról ír. Úgyanígy Marguerite Duras La Pluie d’été (1990) könyvében, amely Ernesto családján keresztül tárja fel a külvárosok nyomasztó kilátástalanságát. Duras szociológusként helyszíni oknyomozást folytat, így igyekszik megragadni a környék atmoszféráját, amit autentikus névhasználattal (a zenészek nevei, utcanevek) ad vissza. Ugyanakkor a valóságot elemeli, ha lehet, még tragikusabbá formálja azzal, hogy az írástudatlan családtagoknak felolvasott, Dávid királyról szóló bibliai történetbe két, intertextuálisan nagyon erős jelzőt – megégetett és elgázosított – csúsztat. Sajátos, ahogy e szavakkal a nyolcvanas-kilencvenes évek szociográfiája, a La douleur (1985) a túlélő férj, Robert Antelme és a zsidóüldözés Duras számára is feldolgozhatatlan eseményei mellé sodródik.