Nathalie Sarraute a biológiától kölcsönzött tropizmus fogalmához nyúl, hogy a nyelv és a kifejezés előtti dimenziót vizsgálat alá vonja. A tropizmus „intenzív benyomások spontán kifejeződése”, „bizonyos belső mozgások és történések által keletkező”1 mikroérzetek, amiknek nincs nevük, nem érzelmek, de nem is érzések. A tropizmus – ez a bármely élő szervezet fizikai vagy kémiai inger hatására adott spontán reakciója, például a nap felé forduló napraforgó – túlmutat a belakott és a szimbolikus kategóriáink segítségével leírt valóságon. A tropizmussal új valóságokat lehet felfedezni, mint amilyen a tudaton észrevétlenül átsikló kognitív esemény, egy nem realizált, nem tudatosított tudattartalom, amit Sarraute a percepció végtelen lassításával approximáció útján igyekszik nyelvileg kifejezni. Célja, hogy megragadhatóvá tegye a nyelv és a test molekuláris dimenzióit, a nyelv belsejét, mert a nyelv is rendelkezik szervezett, moláris testtel, de szervek nélküli testtel is, amelyben folyton leend. A tropizmus protokognitívnak nevezhető dimenzióin túl (mint a protonarrativitás vagy az agy plaszticitásának feltérképezése) számottevő az irodalomtörténeti jelentősége is, hiszen hozzájárul a narratív instanciák, a lineáris történetmesélés és a szereplő kategóráinak megújulásához. Nem véletlen tehát, hogy e kísérleteket Deleuze rendkívüli érdeklődéssel figyeli. Sarraute-ot a nyelvészet pragmatista fordulatára reflektáló 1980-as interjúban a vokalisták között tartja számon, akik Barthes-hoz hasonlóan a hanggal, az emberi hanggal, az énekhanggal, a hangzással, a zenei, a színházi vagy audiovizuális hangzással foglalkoznak.2 Az új regény teoretikusaként Sarraute a 19. századi regény jól bevált szereplője helyébe ezt a pszichológiai, kognitív instanciát lépteti, ezáltal szembefordul a „formák megkomponálásának és a szereplők fejlődésének” balzac-i hagyományával. A Párbeszédekben és a Mille plateaux-ban is hivatkozik A gyanú korszaka szerzőjére: