Tolnai nem győzi észrevenni, mi minden van e diszkontinuus kontinuitásban. Nem győzi rögzíteni az egyszerre nyelvi és földrajzi, egyszerre konkrét és elvont, költői és kollektív határtapasztalatot, a folyton megnyíló zónák bifurkáló, kivehetetlenné váló, vibráló energiákkal teli deterritorializáló működését. Ez a határtapasztalat egyébként maga a kisebbségi létezés, amely a kivonás és dadogás mellett – a minorizálás mindig visszavonó gesztus1 – gyakran él az egyensúlyi helyzetet felbontó likvidálással, folyékonnyá tétellel. Ez maga az értelmezői stratégia: „átengedni magamon…”,2 ami a Szeméremékszerekben egészen odáig megy el, hogy a valóság (menekültválság, betegség, kis hétköznapi lét) és fikció (az iratgyűjtőkben eddig felgyülemlett élet/történetek/töredékek) egymással interferálnak, dinamikus egyensúlytalanságba, azaz diszkontinuus kontinuitásba kerülnek. Ezt az egyensúlytalanságot (a nem szűnő deterritorializációt) nem könnyű elviselni. A síkok mozgatása, a régi síkok összemozgatása a most alakulókkal, az érzetegyüttesek kitermelése és működtetése komoly súlyemelői teljesítmény:3 „élethalálharc”,4 amilyen Camus vagy Deleuze5 atlétái számára.6 Hiszen egy Atlasz ereje, vagy egy távolugró atléta nagy-nagy nekilendülése kell, hogy a tömbök végül egy kompozíciós síkba gördüljenek. Nem véletlen Tolnai rácsodálkozása a két neobarokk Atlaszra, akik a szabadkai régi Nemzeti Kaszinó (1897, Raichl J. Ferenc) épületét tartják vállaikon: ugyanígy a költő, akinek egy egész nyelvet kell kihordania: lyukat vágni a „világnyelv páncélján” („Mert a világnyelv már maga egy védőpáncél”7), hogy onnan tudjon elődadogni a fájdalom.