Miért a festészet? Miért lehet releváns Tolnai kis világainak felderítésébe bevonni a festészet kérdéskörét, felvetni a festészeti tény problémáját, túl azon, hogy nyilvánvaló Tolnai képzőművészet iránti affinitása, s nem megkerülhető a vajdasági képzőművészet, a kis, „marginális”, „vidéki festők” feltérképezésére irányuló alapkutatása sem. Hiszen ezzel a tevékenységével a néha önmagukról művészként mit sem sejtő alkotókat az európai művészet sodrába illeszti, képbe hozza (például Ivanyos Sándor esetében: „Különösmód előbb neki kellett bizonyítani, hogy létezik az opus. Hangyánál is hasonló eset volt.”).1 Továbbá érdemes megfigyelni, mit lát, mit is néz Tolnai, mi az a „détail”, amire „rátapad”, mi az a „pikturális csoda”, az „az első semmis fix pont”, amit észrevesz, ugyanis ez az észrevétel és az azt követő mozdulat, gesztus – „tehát: innen kell elindulni feléje […] De ahogy még közelebb, már-már a képbe lépünk, észrevesszük, hogy ez a vörös valahogy ott van az arcon is.”2 – vezeti őt magát is a képbe. Ezzel a mozdulattal tudja felnyitni, áthelyezni, feloldani a képnéző fájdalmas képtelenségét: „képtelenek is voltunk”.3 „Valójában azt nézem, hogyan állok hozzá, hogyan kezdek működni, egyáltalán, hogyan is működöm.”4 Ugyanígy nem mellékes, hogy kikkel, mely gondolkodókkal néz együtt, milyen relációban (lásd a barátság fogalmát Deleuze és Guattari geofilozófiájában mint a fogalmi szereplő relációs vonása): Bachelard, Hamvas, Danilo Kiš, Pilinszky, Fülep, Barthes, Michaux, Rilke, Cixous, Hantai Simon, Deleuze, Beckett stb., s hogy észrevételei merre vetik a saját írást, költészetet, prózát, képzőművészetet, s vajon mi gyűrűzik még tovább újabb művészi eseményt keltve (ahogy Sagmeister Laura festői műhelyében vagy Nagy József békaszínházában).