A könyv első változatában hasonlít leginkább egy klasszikus irodalomtörténeti monográfiához, noha a szerző a korábbi Proust-kritika eredményeire és kontextusára egyáltalán nem reagál. Lábjegyzetei kizárólag a regényre utalnak, bibliográfiája nincs. Irodalomkritikai jellege egyrészt kritikai attitűdjében, másrészt az interpretációnak tulajdonított központi szerepben ragadható meg, ami nem is annyira Deleuze-re, mint inkább az elbeszélő, Marcel értelmezői magatartására jellemző, illetve – harmadrészt – a rendszerezés elvében, amely szintén korrelál a prousti mű felépítésével. Éppúgy, mint Sacher-Masoch és Kafka esetében, Deleuze Proust kapcsán is ellenvetéssel indítja a gondolatmenetét, amellyel radikálisan kimozdítja az eddigi Proust-recepciót. Eszerint „a prousti mű problémája” nem az idő, az idő múlása és az akaratlan emlékezet, vagyis nem a múlt, hanem „a jelek problémája általában”1, a jelek érzékelése, kibontása, interpretálása. Az elbeszélő különféle jelvilágokat, jelrendszereket ismer meg (a társasági élet üres jelei, a szerelem hazug jelei, az érzéki, anyagi természetű jelek, a művészet lényegi jelei), s tanulási folyamata nagy ritmusváltásokkal, számos csalódás és félreértés után, de azokkal szükségszerűen együtt jut el a jelek végső revelációjához, végső értelméhez, Marcel szóhasználatában: a Lényeghez. Minden tanulási folyamat tehát jövőorientált, vagyis Az eltűnt idő nyomában nem a múlt és az emlékezet regénye, a keresés pedig az Igazság keresése. A jövő felé irányulás és az Igazság a jel bennfoglaló képességéből következik.