Az elbeszélést alkotó, negyvenöt oldalon át tekergőző mondat két szereplő, egy német filozófus exprofesszor és a Sparschwein kocsma magyar pultosa között folyó beszélgetés köré épül. A pultos csak fél füllel hallgatja a „Stammgast”1 beszédét. Pedig nehéz lenne megfelelőbb helyzetet és helyet elképzelni arra, hogy a filozófus, mintegy véletlenszerűen elmesélje az utolsó farkas történetét, azt, hogy az alapítvány miért hívta meg Extremadurába, erre a helyre, amely szó szerint „kívül van a világon”.2 A szabad függő beszédben elmondott, néha közvetlen beszédbe átcsapó dialógusok (ezek közvetlen jellege az elrendezés hatására gyorsan elhomályosodik) egy filozófiai, ökológiai, etikai (tan)mese. Mese egy rendkívüli emberi lényről, José Miguel vadőrről, aki a másik iránti egyetemes udvariasság és diplomácia nevében barátságot köt Extremadura farkasaival; mese egy reménytelen vállalkozásról, egy valóságos állat-leendésről, amelynek tétje, hogy az utolsó két megmaradt farkas megmeneküljön a lobero és a fincák tulajdonosainak haragjától; az állat (vadállat) emberszeretetéről („az egyetlen szeretet, amelyben az ember sohasem csalódik”3); a táj, a dehesa4 felkavaró szépségéről, amelyben a madridi kollégák csak egy „kegyetlen, sivár, sík […] rettentő száraz[ság], kopár [...], szikkadt” helyet látnak, „NINCS OTT SEMMI”;5 és tanmese az ökológiai veszélyekről, amelyekkel ennek a határozottan szegény és távoli vidéknek kell majd szembenéznie az iparosodás és a globalizáció miatt; és legfőképp arról, hogy lehetetlen ökotont létrehozni, amíg az ember „a gondolkodás foglya”6 marad.