Az 1990-es évtized végére egyedül az Egyesült Államokban háromezer telekommunikációs cég működött (Ridderstrale–Nordström 2006: 118). A nagy amerikai mamut-telefontársaság, az AT&T szétbontásával és az úgynevezett Bell-bébik (hét regionális telefontársaság) leválasztásával az 1980-as évek végére a verseny ezen a területen is élesebbé vált, majd átterjedt az öreg kontinensre. Az 1990-es évek elején – nem függetlenül az informatikai forradalomtól – a verseny tovább élesedett annak következtében, hogy agresszívebb, eredetileg a szoftver-, illetve számítógépiparból induló szereplők léptek a piacra. Ez új, kevésbé finnyás versenymódszerek bevezetésével járt. Az olyan cégek, mint a WorldCom – összeolvadások és felvásárlások sorozatának köszönhetően – a globális színtéren hatásosan fenyegették az öt nagyot (AT&T, BT, Deutsche Telecom, France Telecom és NTT). Ilyen fenyegető vállalatok voltak még a Qwest, a Level 3, a Global Crossing, Európában pedig a COLT, az Energis és a Mannesmann. Ezek a cégek igen agresszívak. Terjeszkedésük főként az alacsony technológiai belépési korlátnak tulajdonítható. A telekommunikációs hálózatokhoz szükséges technológiákhoz ugyanis hamar hozzá lehet jutni a gyártó cégeknél.