Az Európai Unió története az elmúlt évtizedben bővelkedett válságokban (Csaba 2016). A válságok természetszerűleg megerősíthetik az önérdekérvényesítés rövid távú, versengéses, partner nélküli útjait. Az európai integráció története azonban mintha rácáfolna erre. Robert O. Keohane az 1980-as években pontosan megfogalmazta a válságok és a konfliktusok szerepét az európai integrációban (Keohane 1984). A konfliktusok azok a tényezők, amelyek ösztönözhetik az együttműködést, ha a két fél közösen tud akkora hasznot realizálni, hogy a problémát együttes erővel megoldja (Keohane 1984). Konfliktus nélkül ugyanis nincs együttműködés. Ha az együttműködő felek között érdekharmónia lenne, nem lenne okuk együttműködni. Az érdekellentétek és a várható haszon együttese „kényszeríti” a feleket a tárgyalóasztalhoz. Ezek a feltételek az integráció esetében az 1950-es évek óta fennállnak. A szuezi válság közös platformra hozta a német és a francia felet. Az összeomló nemzetközi monetáris rend megindította a közös monetáris együttműködéseket, amelyek jóval a hidegháború után a közös valuta bevezetésében kulmináltak. Az 1980-as évek lassuló növekedési rátáira a belső piac életre hívása lett az adekvát válasz.