Az eddigieket összegezhetjük úgy, hogy Ricœur a társadalomtudományok valóságát minden további nélkül el tudja képzelni szövegvalóságként. Úgy véli, hogy mind az eltűnő élőbeszéd, mind a provizórikus cselekedet átírható és rögzíthető szövegként, sőt éppen ez a folyamat tárja fel a bennük lehetőségként létező tágabb összefüggéseket és perspektívákat, vagyis nemcsak lehetséges a szövegértelmezést az írásértelmezésen túl is használni, hanem a társadalomtudomány csakis egy ilyen természetű tudomány lehet. A módszerprobléma azonban változatlanul megoldatlan. „Szeretném – írja a továbbiakban – a szöveg és a szövegértelmezés ezen analógiájának a termékenységét a módszer szintjén is megmutatni. Paradigmánk legfontosabb implikációja – tekintettel a társadalomtudományok metodológiájára – az, hogy megnyit egy új eljárást a magyarázat és a megértés viszonyában, úgy, ahogyan ez a humán tudományok problémájaként létezik.”1 Vagyis Ricœur a magyarázatot nem ebrudalja ki a társadalomtudomány metodológiájából, de nem gondolja, hogy a diszkurzív társadalomtudomány pusztán a beszélő-író-cselekvő személy(ek) értelemtulajdonításának minél pontosabb rekonstrukciója lenne. Ez a kiindulópont, de a tudós szükségképpen magyaráz, vagyis az érteni vélt vagy megértett értelmet az eredeti szituációhoz képest tágabb szituációba helyezi, mert egyébként nemigen beszélhetnénk tudományról.