Lévi-Strauss szerint a mítoszok egyrészt látszólag logikátlanok, másrészt az emberiség összes mítosztípusa ugyanazokból az alkotóelemekből épül fel. Mondhatni, ideális tárgyai a strukturalista elemzésnek. „Egy mítoszban minden megeshet: úgy tűnik, hogy az események egymásutánja nincs alávetve semmiféle logikai folytonossági szabálynak. Minden alanynak lehet bármilyen állítmánya; minden elképzelhető viszony lehetséges. És mégis, ezek a látszatra önkényes mítoszok ugyanazokkal a jellemzőkkel és gyakran ugyanazokkal a részletekkel bukkannak föl újra meg újra a világ különböző területein.”1 A mítoszok ugyanakkor mindig nyelvileg vannak megfogalmazva, azaz a mítosz nyelvi formában létező társadalmi tudatforma, mint amilyen például a mindennapi, a tudományos vagy az ideológiai tudat. „Semmi sem hasonlít annyira a mitikus gondolkodáshoz – írja erről Lévi-Strauss –, mint a politikai ideológia. Mai társadalmainkban emez talán csupán annak helyébe lépett.”2 Ennek megfelelően például „a politikus és hallgatósága számára […] a francia forradalom […] múltbeli események sorozata, ám egyben olyan, tartós hatékonyságú séma is, amely lehetővé teszi a mai Franciaország társadalmi struktúrájának és a benne megnyilvánuló ellentmondásoknak az értelmezését és a jövő fejlődési alapvonalainak előrelátását”. Idéz ezzel kapcsolatban egy francia történészt és ideológust, aki azt írta: „Akkor minden lehetséges volt. Jelen volt a jövő, vagyis az időn túl, az örökkévalóság felvillanása.”3