A huszadik század közepén a nyelvtudományban fontos változások körvonalazódtak. Noam Chomsky ekkor írja meg a The Logical Structure of Linguistic Theory (A nyelvelmélet logikai szerkezete) című alapvető munkáját, amely azonban, mint már szó volt róla, „csak 1975-ben jelent meg, húsz évvel azután, hogy lényegében elkészült”.1 Az általa kidolgozott generatív nyelvelmélet az objektív és strukturalista nyelvfelfogás új alapokra történő helyezése és kiteljesítője kívánt lenni. John Langshaw Austin (1911–1960) mintegy tízéves előtanulmányok után 1955-ben tartotta meg korszakos jelentőségű előadás-sorozatát a Harvard Egyetemen, amely saját és tanítványai jegyzetei alapján könyv alakban 1962-ben jelent meg J. O. Urmson szerkesztésében, How to Do Things with Words (magyar fordításban: Tetten ért szavak) címmel.2 Austin munkája azonban nem a strukturalista felfogás további lehetőségeinek a kibontásáról szólt. Az általa kidolgozott és speech act theory, azaz beszédcselekvés- vagy beszédaktus-elmélet elnevezéssel illetett felfogás éppen hogy gyökeres szakítást jelentett a strukturalista felfogásokkal. Elméletének kiindulópontja ugyanis az, hogy nem a nyelv elvont szerkezetére próbált új magyarázatot találni, hanem arra, amit a nyelvészek eleddig lényegtelen vagy maradék nyelvi tényezőnek tekintettek, bár létezése eléggé nyugtalanította őket. Ez a nyelv pragmatikai, vagyis gyakorlati dimenziója, amely leginkább a Saussure által mellőzött beszéd (parole) területe, és amit Chomsky is csak általánosságban vizsgált, mint az ember mondatalkotó képességét.