A leíró tévedés nyilvánvalóan új megvilágításba helyezi az igaz ismeret kérdését is, amelyet hagyományosan minden nyelvi megnyilatkozáshoz imperatívuszként hozzá szoktunk rendelni. Csakhogy ez nem más, mint az igazság terrorja, amely megnevezés természetesen nem arról szól, hogy tessék-tessék, lehet bátran hazudozni, nincs ezzel semmi gond; taszítsuk le trónjáról az igazságot, és éljen az összevissza beszéd, és mindenki azt tarthatja valóságnak s ténynek, ami neki tetszik. Nyilvánvalóan nem erről van szó. Austin munkája kapcsán arra hívnám fel a figyelmet, ami az ő performatív (cselekvő) mondatainak egyik központi témája, s egyben vitapontja, még ha igyekszik, mint láttuk is, nem kiélezni ezt az ellentétet. Nevezetesen arról van szó, hogy őelőtte a nyelvi vizsgálatok alapvetően a nyelv leíró, ábrázoló természetét vizsgálták, ezért a konstatív, valamiről valamit állító mondatok voltak a kutatások középpontjában, s minden más mellőzve lett. Márpedig az ilyen mondatok vagy igazak, vagy hamisak. És a csalók és a szélhámosok kivételével ugyan ki akarna valótlanságokat állítani, de még tévedni sem nagyon szeret senki. A köznapi ember is mélyen meg van arról győződve, hogy mindig az igazat mondja, legfeljebb nem mindig a „teljes és objektív igazságot”, de ez is csak a körülmények okán van így. Ezért is nyelvnek nincs is más szerepe, mint a valóság igazi természetének a tükrözése, megmutatása. Ezt a magatartást nevezem én az igazság terrorjának, mert ennek jegyében simán elutasítható a nyelv minden más szempontú vizsgálata, hiszen „csak az igazság számít”.