Habermas a kommunikatív cselekvés mellett célok által vezérelt, normákat követő, valamint a beszélő belső világát megmutató cselekvéstípusokat írt le. Mindhárom az imént bemutatott kommunikatív szituációban nyeri el értelmét és különül el a többitől, jóllehet a teleologikus cselekvéstípus esetében hiányzik ennek közvetlensége. Értelmezésükhöz Habermas mindegyiknek esetében négy szempontot vizsgál meg. Először is azt, hogy milyen sajátosságok jellemzik magát az aktort (ki a cselekvő), másodszor azt, hogy az egyes cselekvéstípusoknak milyen világa vagy valósága van (mi a világ), harmadszor azt, hogy miféle racionalitás működik ezekben a cselekvéstípusokban (milyen a racionalitás), és végül azt, hogy miként kell érteni ezek érvényességi igényét, és ennek megfelelően az adekvát bírálhatóságát (milyen feltételek mellett érvényesek). Ez a négy szempont és ennek nyomán a cselekvéstípusok elkülönítése világosan jelzi, hogy nem lehetséges egységes és egyetemes cselekvésfelfogás, miközben tudunk minden cselekvésre vonatkozóan is értelmes megállapítást tenni. Például azt, hogy az emberi tettekben van valamilyen értelem, hogy egy kommunikatív szituációban vannak végrehajtva, hogy a cselekvőt mindig valamilyen szándék vezeti. Csakhogy mindez kevés ahhoz, hogy a cselekedeteket érteni tudjuk a maguk konkrét lefolyásukban; ehhez minimum differenciálni és tipizálni kell a tetteket. Pontosan ezt teszi Habermas a négy cselekvéstípus leírásával, amelyek „lehetséges racionalitásának szempontjai attól függenek, hogy milyen világokhoz való viszonyulásokat tulajdonítunk a cselekvő személynek”.1