A 20. század első felében komoly társadalmi változások játszódtak le, és nem csak Angliában. Ez a változás komolyan érintette a társadalom- és a humán tudományokat is, ami a társadalom és a kultúra új felfogásához vezetett. Vegyük például a szociológiát. Wessely Anna áttekintő tanulmányában írja a kultúra szociológiai státusáról; a kultúra kifejezés „a második világháború után uralkodóvá vált strukturalista-funkcionalista szociológiában […] jobbára csak akkor került szóba, ha a társadalmi struktúra tartósságára, illetve – új»értékek« bevezetésével – változására kellett magyarázatot találni. A társadalom szerkezetéről és mobilitási folyamatairól a »kemény változók« (életkor, nem, iskolai végzettség, jövedelem, lakóhelytípus stb.) alapján kialakított képet csak alátámasztották az egyes társadalmi csoportok kulturális ellátottságára vonatkozó statisztikai adatok.” Ez a felfogás azonban a jelzett időszakban alapvetően megváltozott. „Az új kultúraszociológia a hetvenes években ölt formát”, ami magának a szociológiának az általános karakterét is megváltoztatta. A szociológus innen kezdve már nem elégedhetett meg a megszámolható „kemény tények” és az „objektív struktúrák” vizsgálatával, hanem egy valamennyire is érvényes társadalommagyarázathoz számításba kellett vennie az úgynevezett kulturális tényezőket is. Ennek megfelelően a szociológus „társadalomszervező tényezőként vizsgálja – a »magyarázó változó« rangjára emeli – az egyes társadalmi nagycsoportok kultúráját. Azokat a társadalmi diskurzusokat és tevékenységeket elemzi, amelyekkel az emberek – akár öntudatlanul is – elfogadják, igazolják és alakítják, vagy éppen kijátsszák és aláássák együttélésük gazdasági, hatalmi és érintkezési viszonyait.”1