Mielőtt a „fenséges” mint a terror sajátossága problémát okozna a számunkra, valamit mindenképpen tisztázni szükséges. A kifejezés esztétikai kategória, s mint ilyennek – legalábbis úgy tudjuk – nemigen lehet köze a terror és a terrorizmus súlyosan objektív valóságához. Sőt egyenesen megbotránkoztató azt állítani, hogy a terror szép is lehet. Ha már ilyen szempontból nézzük a terrort, akkor sokkal inkább szörnyűséges, félelmetes és visszataszító jelenség. De hát pontosan erről van szó! Egyrészt meglehetősen retardált felfogás minden művészi alkotást a szépség megnyilvánulására szűkíteni, másrészt legalább ilyen egyoldalú az a nézet is, amely az esztétikai realitásokat valamiféle szabadon lebegő művészkedés és szépelgés jelenségeinek tekinti, merthogy egyáltalán nincs így. Az életünk egészének és minden területének van esztétikai dimenziója, a műalkotások ezt „csupán” láthatóvá és nyilvánvalóvá teszik. Gondoljuk meg: beszélünk és viselkedünk például ordenáré módon vagy finomkodva, fenyegetően vagy szelíden, csúnyán vagy szépen, alpárin vagy emelkedetten, és így tovább, s ezt már Arisztotelész is észrevételezte és elemezte. Nincs tehát abban semmi rendkívüli, ha egy irodalmár felhívja a figyelmet erre az összefüggésre, és egyben elemzi is a terrorizmus esztétikai dimenzióját.