Fogarasi utal rá, hogy az 1949-es I. genfi egyezmény 13. cikkelye „négy feltételt szab meg, melyek mellett a paramilitáris harci egységek, úgymint a néphadak (milíciák) vagy önkéntes csapattestek, törvényes harcolóknak tekinthetők”.1 Ezek közül kettő különösen fontos a terrorizmus értelmezéséhez és megítéléséhez. „Ez a két követelmény kimondja, hogy a harcoló státusz világos jelzése és a fegyverek nyílt viselése elengedhetetlenül szükségesek a törvényes hadviseléshez.” Ha a harcoló személyek ezeket nem teljesítik, akkor „áthágják a harcolók és a nem-harcoló civilek megkülönböztetésének elvét, és uralomra juttatják azt, amit korlátlan álcázásnak nevezhetnénk”.2 Aki viszont így cselekszik, teljesen szétzilálja a háborúzás minden szabályát és a háború létének minden feltételét, márpedig a terrorista kifejezetten ilyen személy, hiszen akciója során teljes álcázására törekszik, ezáltal nem is tekinthető „törvényes harcosnak”, miközben ugyanúgy gyilkol, mint a katona, és ezt ő se magáncélból teszi. A terrorista azonban nem előzmények nélkül lépett a történelem színpadára. Fogarasi szerint közvetlen előképe a partizán, amely szereplőnek az értelmezéséhez elsősorban Carl Schmittnek A partizán elmélete (1963) című terjedelmes írásában kifejtettekre támaszkodik.