Széchenyi mélyen hitt abban, hogy a természettudományos alapokra helyezett ökonómia „a jelen gazdasági valóságának ismeretében képes a jövőbeli fejlemények matematikai bizonyosságú előrejelzésére”.1 Számtalanszor bebizonyosodott azonban, hogy az ökonómia nem képes ennek a feladatnak a teljesítésére. Amire képes: valamilyen közhelyszerű tudás tartalmát (esetleg matematizálva) ki tudja vetíteni a jövőbe, vagy képes előre jelezni némely részleges hatású és rövid távú folyamat lezajlását. Az átfogó és alapos változások „matematikai bizonyosságú előrejelzésére” azonban képtelen. Ilyenek például a gazdasági válságok, jóllehet igen komoly érdekek fűződnek egy efféle tudás birtoklásához. A válságok kirobbanása előtt mindenki előírásszerűen teszi a dolgát, minden normálisan működik, és egyszer csak váratlanul beüt a krach. Mi történt itt? – kérdezhetjük teljes joggal, de főleg azt, hogy a kisembertől kezdve a nagy tudósig bezáróan vajon miért nem látta senki, hogy mi fog következni. Hites egyik tanulmánya kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkozik, konkrétabban az egész világot megrázó 2008. évi nagy pénzügyi krízis értelmezésével. S mint írja: „a 2008-ban eszkalálódó globális pénzügyi krízis leginkább a vakság tapasztalatában és az utólagos előrelátás kétes feldolgozásában részeltethette az érintetteket.”2