A dekonstrukció nem egyetlen, hanem több nyelv, írta Derrida, amely mozgósítja a kifejezés különféle lehetőségeit. Nem valamilyen elmélet vagy módszertani útmutató felé való gondolati mozgás, vagyis nem valamilyen logocentrizmus realizálása, „inkább az írás és az olvasás folyamatában a szövegszerűsödés diszkrét és intim mozgásaiként” megvalósuló többnyelvűség.1 „A dekonstrukcióban ez a többnyelvűség kerül felszínre, mely nem pusztán több nyelv használata egyszerre, nem is különböző nyelvek párhuzamossága, hanem a nyelvek többszörösen egymásra fonódása, kibogozhatatlan egymásba szövődése, egymásra rétegződése.”2 Mindennek messzire vezető következményei vannak. Mindenekelőtt egyszer s mindenkorra el van lehetetlenítve egy mindent meghatározó egyetlen nyelv (egyetlen nyelvű szöveg) hasznos és értelmesnek tartott felmutatása, csakúgy, mint egy eredeti nyelv keresése, amely, mint mag a növényt, magában hordozza a későbbi fejlemények lényeges elemeit. A dekonstrukciós szöveget egyrészt magának a szövegnek a belső szabályai szervezik, másrészt környezetében is szövegek vannak, nem pedig szubsztanciák vagy entitások, hiszen a társadalomban minden „szövegszerűen” szerveződik.