Derrida számára az irodalmi textus kitüntetett jelentőséggel bír, több helyen és többféle formában is leírja, hogy számára az irodalom elsőrendű kérdés. Például: „legkitartóbb érdeklődésemet mindig is az irodalom felé fordítottam, afelé az írás felé, amit irodalminak neveznek.”1 Az eddigiek alapján akár azt is mondhatnánk, hogy Derrida a disszeminális szöveg leírásához és értelmezéséhez valójában a szépirodalmi írást vette mintának, megállapításai leginkább az irodalmi szövegre, kevésbé a tudományos és a mindennapi szövegre vonatkoznak. Még ha így is van, ami erősen kétséges, akkor sem mondhatjuk, hogy az egész derridai munkásság az irodalminak nevezett szövegekre érvényes csupán. Leginkább az a helyzet, hogy Derrida „az irodalomban különösen jó lehetőségeket láthatott a nyelv és az írás, az irodalom és a filozófia viszonyának vizsgálatára, valamint az írott voltból, a szövegszerűségből adódó különbözőségek kimutatására”.2 Ám az írás és a szöveg mind a filozófia, mind az irodalom, mind a tudomány, mind a mindennapi élet közös matériája, amely meghatározó nyom az élet minden területén. Természetesen a tudományban is, amely nem vonulhat fedezékbe saját nyelvisége és szövegszerűsége elől, különösképpen a társadalomtudomány nem teheti ezt, hiszen már a vizsgálati anyaga is egy előértelmezett lét, az emberi cselekvés és valóság „szövegszerűsége”.