„E vészterhes alternatívából – hangsúlyozza Adorno – egyedül az immanens analízis vezethet ki.” De vajon milyen egy ilyen tárgyához igazodó vizsgálat, amelynek mindenképpen közelítenie kell az empíriát az elmélethez? Egyrészt nem szabad elvontan szembeállítanunk az „objektív érvényűt […] a véleménnyel”. Amit tennünk kell: „nem platóni gőggel elvetni […] a véleményt, hanem […] le kell vezetni az őt hordozó társadalmi viszonyokból, végezetül saját valótlanságából.” Ez azonban még kevés. „Másfelől az átlagvélemény nem az igazság, hanem csak a társadalmilag átlagos látszat.” Azokat jellemzi, illetve azok részesednek benne, akik egyetlen valóságos lényként lebegnek „a reflektálatlan társadalomkutatás szeme előtt: a megkérdezettek”. Holott az emberek egyáltalán nem „kutatási alanyok”, lényegüket tekintve társadalmi lények, tehát „szubjektum voltuk az objektivitás függvénye, a mechanizmusoké, melyeknek engedelmeskednek, és amelyek fogalmait alkotják”. Mindez azonban nem érhető el pusztán empirikus kutatásokkal. Az összefüggés csak olyan módon ragadható meg, ha „a tényekben magukban ráeszmélünk a rajtuk túlvezető tendenciára”. Diszciplinárisan fogalmazva: pontosan „ez a filozófia feladata az empirikus kutatásban”.1