A fentiekben tárgyalt narratíva-központú megközelítés újabb adalékokkal szolgálhat annak a nyelvfilozófusokat manapság egyre inkább foglalkoztató kérdésnek a tisztázásához is, hogy voltaképpen hogyan is ragadhatók meg a nyelvi kommunikáció folyamatában a nyelvtől független jelenségekként leírt mentális állapotok és események. Tény ugyanis, hogy a kognitív nyelvészet és narratív pszichológia által is inspirált mentalista fordulat jegyében mára mind több nyelvfilozófus helyezkedik arra az álláspontra, hogy a jelentés és a kommunikatív cselekvéseket kísérő mentális jelenségek belső kapcsolatának leírásához a nyelvi elemzés önmagában nem nyújt elegendő támpontot. Miként John R. Searle fogalmaz Intentionality című könyvében, „bizonyos alapvető szemantikai fogalmak, mint amilyen például a jelentés fogalma, olyan még alapvetőbb pszichológiai kategóriák segítségével elemezhetők, mint a vélekedés, a kívánság és a szándék fogalma” (Searle 1983: 160–161). Searle szerint az a kérdés, hogy a jelentés milyen módon határozhatja meg a nyelvi referenciát, egész egyszerűen elválaszthatatlan a jelentés és a nyelvi aktusokat kísérő mentális állapotok viszonyának problémájától. Ez a felismerés motiválja Searle-t egy olyan általános intencionalitáskoncepció kidolgozására, amely révén választ kaphatunk a jelentést meghatározó mentális jelenségek természetével kapcsolatos kérdésekre. Ez a Searle koncepciójában körvonalazódó pszichológiai realizmus termékenyítőleg hatott a tudat és intencionalitás problematikája iránt immár nyitott nyelvfilozófiai iskolákra, amelyek osztják azt a többek között Herbert P. Grice nevével fémjelzett kommunikációfilozófiai feltevést, hogy a nyelvi kommunikáció lényege a kommunikációs intenciók kifejezésében és megragadásában rejlik (Grice 1968: 1989). Más szóval, Grice szerint a kommunikáció folyamatában közvetített mentális tartalmak nem mások, mint a közlemények hátterében rejlő intenciók. Az általa sugallt megközelítésében valamely kommunikatív aktus során a beszélő oly módon kíván a kijelentésével valamilyen hatást elérni, hogy a hallgató felismeri ezt a szándékát. A „beszélő azt akarta mondani, hogy …” („utterer meant that…”) típusú kijelentések érvényességi feltételeiről adott Grice-féle magyarázat tehát a következő definíciót sugallja számunkra (Grice 1968: 230): U beszélő x-t kijelentve azt akarta mondani, hogy p, amennyiben U valamely A hallgatónak azzal a szándékkal jelentette ki x-t,