Az intencionalitás és történelmi megismerés viszonyát a narratív történészi nyelv irányából vizsgálva mindenekelőtt tisztáznunk kell a problémát, hogy voltaképpen milyen kauzális kapcsolatok feltárását várjuk el a múltbeli cselekvések okait megérteni próbáló történésztől. Miben rejlik a történészi narratívák által megjelenített intencionális okság lényege? E kérdésekre válaszolva mindenekelőtt az intencionális események és állapotok közötti oksági viszonyok speciális természetére kell rámutatnunk. Erre a feladatra vállalkozott például cselekvésfilozófiai modellje megalkotásakor Donald Davidson is „egy kauzális világban létező, autonóm cselekvés lehetőségeit” kutatva (Davidson 1980: 88). Davidson a brit társadalomfilozófia egyik kiemelkedő alakjának tartott Peter Winch által kijelölt gondolati vonalon halad akkor, amikor megállapítja, hogy cselekvésnek nem csupán az értéket előállító, a cselekvők számára szubjektív értelemmel bíró viselkedés tekinthető. Winch ugyanis valamennyi speciális viselkedést jelentéssel bíró, a wittgensteini értelemben vett szabálykövető magatartásként fog fel (Winch 1988). Ez alapján hívja fel Davidson is a figyelmet arra, hogy mivel valamennyi cselekvés értelemmel bír, minden esetben kimutathatók olyan intenciók, amelyek az adott cselekvés okai voltak. Hozzáteszi azonban, hogy az intenciókat megnevező cselekvésleírások rendszerint nem érintik a cselekvés valamennyi okát, és ezért nem rekonstruálható teljes mértékig a cselekvés alapját jelentő gondolati aktus sem. Ezért ebben a megközelítésben pontosan az a kérdés marad megválaszolatlan, hogy a cselekvő miként jut el vágyaitól és más attitűdjeitől addig a konklúzióig, miszerint cselekvése az adott szituációban indokoltnak és kívánatosnak bizonyult. Davidson számára tehát az általa részletesen elemzett kauzalitásnak éppen az egyik legfontosabb, valamennyi cselekvésben tapasztalt mozzanata jelent megoldhatatlan problémát. Ugyanez mondható el John R. Searle nagy vitát kiváltó intencionalitáselméletéről is. Searle a Davidson által is vizsgált kauzalitást az intencionális okság fogalmának bevezetésével próbálja megragadhatóvá tenni (Searle 1983). Úgy véli, hogy a cselekvésben megjelenik az intencionális okság tapasztalata, ami egyúttal az okozás forrásává is válik. Ez pedig az észlelést és cselekvést egyaránt jellemző oksági önreferencialitás következménye. Ez az oksági önreferencialitás a cselekvés esetében tehát azt jelenti, hogy a cselekvést prezentáló intenció egyúttal a cselekvés oka is. Ugyanez az oksági önreferencialitás jellemzi Searle szerint az észlelés folyamatát is, aminek során az észlelési tapasztalat egyúttal saját kiváltó okát is prezentálja. Az észlelési tapasztalat tehát oksági következménye az észlelt ténynek. A cselekvési tapasztalat viszont, amit egy ellenkező megfeleltetési irány jellemez, kauzálisan váltja ki a cselekvés cselekvésbeli aspektusait. Searle azonban, Davidsonhoz hasonlóan, nem ad választ – az észlelésnek és a cselekvésnek egymástól funkciójuk, megfeleltetési és kauzális irányuk szerint megkülönböztethető jelenségként való felfogása következtében – arra a kérdésre, hogy miért lehet a cselekvés tárgyának észlelése, vagy az annak hatására kialakult bármely mentális állapot vagy esemény magának az intenciónak a forrása. Vagyis az észlelés és cselekvés folyamatának ez a fogalmi elkülönítése épp az intencionális okság lényegének a megragadását teszi lehetetlenné.