A nyelvi jelentéseket meghatározó fogalmi keretek és a cselekvési tapasztalatokból táplálkozó narratívák közötti belső viszony hipotézise új megvilágításba helyezi az én fogalmát is. Ha ugyanis elfogadjuk ezt a hipotézist, az én és a fejlődését meghatározó narratívák között is valamiféle belső kapcsolatot kell feltételeznünk. Elég, ha arra a megállapításra gondolunk, hogy a narratívák olyan, cselekvési szituációkat megjelenítő fogalmi reprezentációkra és az általuk egyfajta konstansként hordozott eseménystruktúra sémákra épülnek, amelyek újra és újra felidézhető módon tárolják a kommunikációs szituációkhoz kapcsolódó szándékokat és propozicionális attitűdöket is. Miután ezek a szándékok és attitűdök az én-másik-közös világ háromszöghöz kötődő interszubjektivitás jegyében „konzerválódtak” az eseménystruktúra sémákban, nem pusztán a megértés forrásai, de táplálják magát az énfogalmat is. Ezáltal válhat az én maga is szándékok, hitek stb. hálózatává, illetve a szándékokat, hiteket, propozicionális attitűdöket tároló narratívák centrumává. Radikálisabban fogalmazva, az én, tehát mindaz, amit a cselekvő individuum önmagával azonosít és saját tulajdonságaival kapcsolatban tudatában megél, végső soron narrativisztikus tevékenység eredménye. Ahhoz viszont, hogy az én narratív konstrukcióként jöhessen létre, ugyanakkor képes legyen megélni mentális állapotokat, érzelmeket, érzeteket, vágyakat, gondolatokat stb., olyan, tágabb kontextusban értelmezett kognitív rendszerre van szükség, amelyben az én egyszerre válik az események narrátorává és olyan individuummá, aki megéli a narrációt.