A narratív keretek között megszülető fogalmi viszonyok jelentésformáló szerepének megvilágításával egyúttal megragadhatóvá válik számunkra az is, hogy a narratív módon elrendeződő értelmezési sémák használatával hogyan tudunk a kommunikációs partnerünknek mentális állapotokat (pl. hitet, vágyat, reményt vagy félelmet) tulajdonítani, és ezáltal kommunikációs indítékaira következtetni. Nem kisebb a tétje egy erre irányuló filozófiai elemzésnek, mint hogy világossá tudjuk-e tenni az intenciótulajdonításon alapuló megértés folyamatát a népi pszichológiára vonatkozó tudatfilozófiai modellek és a mentalista nyelvkoncepciók szintézisének jegyében. Ezért ebben a fejezetben arra a kérdésre keresek választ, hogy miként kínál a narratív én filozófiájának és pszichológiájának keretein belül kikristályosodott narratívafogalom megfelelő alapot mind a népi pszichológiára vonatkozó tudatfilozófiai elméletek, mind a szándéktulajdonításra mint kommunikációs kritériumra fókuszáló nyelvfilozófiai teóriák újragondolásához. E kísérlet jegyében kívánom új megvilágításba helyezni azt az előfeltevést, hogy a narratíva az individuumok közötti intencionális kapcsolatok és események reprezentációinak közlésére szolgáló eszközként válik énformáló struktúrává. Úgy vélem ugyanis, hogy a narratív keretek között kialakuló fogalmi kapcsolatok jelentésalkotó szerepének tisztázásával egyúttal azt is megragadhatjuk, hogy miként tulajdoníthatunk mentális állapotokat (pl. szándék, hit, vágy, remény vagy félelem), propozicionális attitűdöket kommunikációs partnereinknek a narratívaorientált értelmezési folyamat keretében. Ebből a tételből kiindulva keresek választ például olyan kérdésekre, mint hogy hogyan születnek meg a hatékony kommunikációt és helyzetelemzést irányító fogalmi keretek; milyen kapcsolatuk van ezeknek a nyelvhasználattal és a nyelvi jelentéssel; és hogyan válhat ez a narratív struktúrákba ágyazott fogalom-jelentés kapcsolat énformáló tényezővé a mindennapi kommunikáció gyakorlatában. Teszem mindezt az implicit narrativizálás hipotézisének újragondolásával amellett érvelve, hogy noha a megtestesült én narratívista koncepciójának több képviselője (Menary, Hutto) is elutasítja az implicit narratívák énkonstituáló szerepét hangsúlyozó, „erős narrativizmust”, a narratív én filozófiai elméletének érintenie kell az explicit narratívák értelmezését és a megtestesült tapasztalatok strukturálására való alkalmazását befolyásoló implicit narratívaszintek problematikáját. Ebben a Rudd, Schechtman és mások által is preferált megközelítésben a megérteni kívánt kommunikációs intenciók, attitűdök azért értelmezhetők narratívák segítségével, mert a megtestesült én cselekvési tapasztalatai maguk is narratív módon konstituálódnak. Ennek következtében az individuum propozicionális attitűdjeit, viselkedését olyan implicit, tudat alatt szerveződő és működő narratívák határozzák meg, amelyek egyaránt táplálkoznak az egyén autobiografikus narratíváiból és a cselekvéseit determináló társadalmi, kulturális metanarratívákból. Mint arra Schechtman (2016) felhívja a figyelmet, ennek a stabil és automatikusan működő narratív énnek köszönhetően tapasztalhatja valamely individuum magát egyszerre egységes szubjektumnak és cselekvő ágensnek az egyes értelmezési helyzetekben: az ehhez az énhez köthető értelmezési támpontok jelenítik meg számára az adott szituációkhoz való viszonyát, amit azután ő maga is próbál megragadhatóvá tenni explicit narratívái közlésekor. Ez a koncepció arra az alapvetésre épül, hogy minden jelenbéli cselekvés olyan inherens jelentésszinteket hordoz magában, amelyek a cselekvő múltjának és jövőjének határozatlan kiterjedései felé mutatnak. Más szóval, minden egyes cselekvési narratíva egy szélesebb értelmezési narratívakeretbe ágyazódik be, amely meghatározza az adott szituációban megvalósítható lehetséges cselekvések közül történő választásunkat, és válik viselkedést, cselekvést befolyásoló struktúrává. Amíg tehát az explicit narratívák olyan narratív konstrukciók, történetek, amelyeket szöveges vagy más formában közölnek egymással egy kommunikációs folyamat szereplői, az implicit narratívák az értelemalkotás rejtett, a cselekvő attitűdjeit, döntéseit, választásait rendszerint tudat alatt meghatározó kognitív modelljei. Mint arra korábban is utaltam, ez a felismerés ösztönöz több, Minsky (1975), Shank és Abelson (Shank–Abelson 1977) nyomdokain haladó szerzőt arra, hogy a szóban forgó implicit narratívákra mint a viselkedést, cselekvést folyamatosan determináló, speciális „forgatókönyvekre” tekintsenek. Lényegüket tekintve olyan előre meghatározott, sztereotipizált eseménysorok, amelyek jól ismert helyzeteket definiálnak, valamint lehetséges szerepeket, szereposztásokat, szerepek közötti viszonyokat jelenítenek meg a cselekvő számára. Végső soron a narratívák olyan implicit tartományaként funkcionálnak, amelyek az egyes szituációkban cselekvéseket és elvárásokat irányító, rendezett cselekvéssorokként vannak jelen a cselekvők tudatában (Amsterdam–Bruner 2000), és példának okáért olyan társadalmi, kulturális, morális értékeket jeleníthetnek meg, amelyek jegyében az individuumok mérlegelhetik a lehetséges cselekvésekkel kapcsolatos döntéseiket, vagy értékelhetik, jelentéssel ruházhatják fel a népi pszichológia gyakorlatában mások tetteit.