Civilizációelmélet és jogtudomány kapcsolata különös házasságnak tűnhet elsőre, hiszen a jogtudomány egy önálló, számtalan ágra bomló diszciplína (jogtörténet, jogszociológia, a tételes jogágak önálló területei), a civilizációelmélet pedig a történettudomány egy – kissé mostohán kezelt – részterülete, amelyet olyan kiváló történészek műveltek (például Toynbee, Quigley, Braudel), akik magas szakmai elfogadottságuk ellenére hátukon kellett érezzék kollégáik nagy részének rosszalló pillantását. A történészek idegenkedését elsősorban az váltotta ki, hogy a civilizációelmélet szakít a rankei történelemfelfogással és nagyobb, átfogó elméleti keretet kíván nyújtani a történeti folyamatok megértéséhez, amely magyarázó erővel bír a történelemben megfigyelhető szabályszerűségekről. A jogtudományra is jellemző hasonló lezártság, mivel minden állam saját jogrendszerrel rendelkezik, s így a jogászok figyelme is elsősorban befelé és nem kifelé irányul. Mégis találunk olyan részdiszciplínát a jogtudományon belül, amely igyekszik a kifelé tekintő, megismerő akaratot felvállalni: ezek a jogelmélet és a jog-összehasonlítás. A jog-összehasonlítás fókusza elsősorban az egyes törvények összehasonlító elemzésére irányul, ezért civilizációelméleti vizsgálódásokhoz kevéssé használható, a jog mibenlétéről, eredetéről, működési sajátosságairól gondolkodó jogfilozófia (jogbölcselet, jogelmélet) ezzel szemben sokkal inkább kínálja magát az együttműködésre. Annak ellenére, hogy e terület önálló diszciplínává csak mai világunkban vált, tárgya már régóta foglalkoztatta a gondolkodókat.