Jelen fejezet keretei között a jog mint társadalmi-gazdasági rend intézményi aspektusait vizsgáljuk meg. Ebben a modellben a politikai intézmények a hatalmi szereplők egymáshoz való viszonyát vannak hivatva szolgálni annak érdekében, hogy a túlzott hatalmat gátolják. E gondolat legelső megjelenési formája ugyan Athén, de tartós politikai berendezkedést a köztársasági Róma tudott megvalósítani ennek alapján. A köztársasági Róma magisztrátusi rendszere nemcsak politikai értékhierarchiát tükrözött, ahol az alulról felfelé haladás a politikai befolyás növekedését is mutatta (lex Villia Annalis), hanem az egyes magisztratúra a hatáskör megosztását is tartalmazta: hiába volt a censor magasabb presztízsű a consulnál, a consul jogait nem gyakorolhatta; hiába volt a consul magasabb rangú a praetornál, praetori jogokat nem gyakorolt stb. Az egész rendszer a nobilitas politikai intézményrendszere volt, amelynek alapelvei a libertas, illetve az ennek ellentmondó kifejezések (mint a dominatio, a regnum vagy a tyrannis) teljes elutasítása.1 Ebből adódóan a köztársaságban már kialakult a hatalommegosztás gyakorlata akkor, amikor ezt az elvet maguk a rómaiak sosem fogalmazták meg. A politikai intézmények kidolgozottsága mellől azonban teljesen hiányzott az igazgatási intézmények kidolgozása, és e hiány akkora volt, hogy végül is ez okozta a köztársaság bukását azt követően, hogy az oligarchikus osztozkodást lehetővé tevő intézményrendszer (principátus) már elégtelennek bizonyult a rendszer fenntartására.