A történeti szociopragmatika egyik társtudománya a történeti szociolingvisztika. Mattheier (1988: 1431) és Romaine (1988: 1453) is a történeti szociolingvisztika kutatási tárgyának azokat a változatokat tekintik, amelyek a nyelvi változási folyamatokban közreműködnek. E tudományág vizsgálja a nyelvi és a társadalmi változások kölcsönviszonyait. Érdeklődési körében a „külső” nyelvtörténet áll, azaz a nyelvet beszélő közösséget ért művelődéstörténeti, történelmi, társadalmi hatások, az egyes beszélőközösségek egymásra gyakorolt hatása. Ha a „külső–belső” terminológiát tekintve szeretnénk elhelyezni a történeti szociopragmatikát, akkor a kettő között foglal helyet, ugyanis a beszélők interakcióján át vizsgálja, hogyan működnek együtt és kölcsönhatásban a nyelvet használóban a nyelvi rendszer és a nyelvhasználatot alakító tényezők. Később Thomas (1995: 185) a statikus–dinamikus jelleg mentén fogalmazta meg a közöttük lévő eltéréseket. A szociolingvisztika a viszonylag állandó társadalmi változóknak (nem, életkor, etnikum, társadalmi csoport) az egyén beszédére tett hatását vizsgálja, míg a szociopragmatika a beszélő viszonylag változó jellemzői (például: társadalmi szerep) és egy bizonyos cél eléréséért alkalmazott szociolingvisztikai repertoárja közötti összefüggésekkel foglalkozik. A szociopragmatika ismerteti, hogy a beszélő hogyan használja az elérhető forrásokat a dolgok állásának megváltoztatására, vagy arra, hogy fenntartsa a jelenleg fennálló állapotot (Thomas 1995: 185; Culpeper 2010: 75). Culpeper és Archer (2003: 37–58) a két tudományterület közötti különbséget a következőkkel ragadta meg: a szociolingvisztika a nyelvváltozatok megfigyelésére helyezi a hangsúlyt, számára a nyelv és a beszélőközösségek kapcsolatának a kutatása nagyobb érdeklődésre tart számot, mint a nyelv és a kontextus dinamikus interakciójának elemzése, a pragmatika pedig a nyelvhasználatot elsődlegesen a kontextusban tanulmányozza.