Az informális gyülekezőhelyek fontossága az 1990-es években kapott hangsúlyt, amikor Ray Oldenburg (1999) amerikai szociológus megfogalmazta, hogy az embereknek igényük van nyilvános helyekre, ahol rendszeresen összejönnek, beszélgetnek, élvezik egymás társaságát, kikapcsolódnak. Nemcsak egyéni, de közösségi szinten is szükség van ilyenekre, mert központi szerepet tölthetnek be a helyi demokráciában és a társadalmi életben. Az életünkben első helyként szereplő otthon és a második helyként szereplő munkahely mellett „harmadik helyek” lehetnek például a kávézók, a bárok, de akár a könyvesboltok is. Az üzlet, a szolgáltatóhely, az intézmény profilja ebben az esetben másodlagos, a lényeg, hogy a helyi közösségi élet motorjaként funkcionáljon (Oldenburg 1999). Oldenburg elméletének (1999) nyomán egyre több múzeum üzemeltetője látta meg a lehetőséget az intézmény harmadik helyként történő működtetésében. A múzeumok hosszú távú fenntarthatóságának egyik kulcsa, ha a település életébe beágyazottan működnek, ezáltal a település kulturális vonzerejét növelik, a helyi lakosság pedig meghatározó közösségi térként tekint rájuk (OECD-ICOM 2019). Ezt a folyamatot támogatja az International Council of Museums, ICOM (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa) prágai kongresszusán, 2022 augusztusában elfogadott új múzeumi definíció, amelyben a közösségek részvételével való működés már elvárásként jelenik meg a múzeumok felé.