Úgy tűnik, a női identitás sokkal bonyolultabb, plasztikusabb és érzékenyebb a társadalmi változásokra (Baumeister–Tice 2001). Ami alapvetően és természet adta módon meghatározza, az a szexualitás és a hozzá szorosan kapcsolódó anyaság. Az is nőnek tartja magát, aki nem végez fizetett női tevékenységet, az sem feltétel, hogy magasabb státusa, presztízse vagy hatalma legyen, nem lesz kelendőbb a párkapcsolati piacon. Erényei között nem az erő, bátorság vagy a kockázatvállalás áll az első helyen, ezek megléte nélkül is nőnek tartják. Ami azonban döntőnek számít, az a nő életkora (a termékenységi időszak korlátozottsága miatt), valamint szexuális vonzereje, ezek mindegyike az anyaságra való képességének alapja. Minden, a női bűnelkövetésről és áldozattá válásról szóló információ azt mutatja, hogy az még ma is főként az identitással kapcsolatos területeken történik (prostitúció, gyerekbántalmazás, családi erőszak). A női bűnelkövetők körében végzett vizsgálatok mutatják, miként „férfiasodnak”, vallanak maszkulin értékrendet ezek a nők (Herrington–Nee 2005; Dolliver 2017). Az újabb kutatásokban azonban felvetődött az a kétség, hogy az adatok nem a nők férfiasodását mutatják, hanem a nemek közötti bűnözési különbségek kiegyenlítődési tendenciáját, azaz a férfiak nőiesedésének vagyunk tanúi (Estrada et al. 2016). A társadalmi változások, különösen az egyenjogúság erősödése, elmozdították a bűnözési arányokat a nemek között, ennek kiindulópontját a nőknek a szaporodáshoz való megváltozott viszonyában látom.