A büntetési elméletek mindig tulajdonítanak valamilyen preventív funkciót a büntetésnek, illetve tágabban a büntető igazságszolgáltatásnak (Borbíró 2009a, 17). Ez fontos indikátora az egyes büntetőpolitikai modellek közötti különbségeknek, amelyek történetileg is eltérő hangsúlyt kaptak a bűnözés elleni küzdelemben. A prevenciós célok megválasztása függ attól, hogy mit tekintenek a kriminálpolitika feladatának, illetve attól is, hogy hogyan értelmezik a bűnözést. A preventív hatást azonban nem csupán a büntetések, hanem a büntető igazságszolgáltatás egésze is hordozhatja, amely így rendszerként kapcsolódik a társadalmi bűnmegelőzés eszközeihez. Ezek a bűnmegelőzési technikák döntően a harmadlagos megelőzés terepére tartoznak, de – mivel a büntető igazságszolgáltatás természetesen tágabb környezetére is kihatnak – nem elhanyagolható a szerepük az elsődleges és másodlagos megelőzésben sem. Napjainkban a büntetés elsősorban joghátrány, amelynek feladata a társadalmi értékek és normák védelme, így a büntetés és a büntető igazságszolgáltatás puszta létével tölti be funkcióját (Farkas 2002). Ez nem jelenti azt, hogy a büntetések ne hordoznának prevenciós célokat, ezek azonban csak a jogállami büntetés garanciális korlátai között érvényesülhetnek. A büntetés, illetve tágabban a büntető igazságszolgáltatás preventív funkcióinak rendszerezése során először a generális és a speciális prevenciót kell egymástól megkülönböztetni. Mindkét nagy csoportba több megelőzési lehetőség tartozik, s a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy valamelyik szempont túlhangsúlyozása a bűnözéskontroll torzulásaihoz vezethet.