A felvilágosodásban gyökerező klasszikus büntetőjogi iskola kialakulását Európa nyugati társadalmaiban zajló forradalmi hullám előzte meg a 18. században. A feudális jog- és hatalomgyakorlás időszakát felváltó korszakban az addig domináns vallási világnézet helyett a ráció került a középpontba, vagyis az ész, az értelem és a gondolkodás. A polgári átalakulással járó forradalom modernizálta a korábbi társadalmi struktúrákat – beleértve a tudományt ‒ a természettudománytól a filozófiáig. A megújulás ellenére a büntetőjogban és a büntetőjogi gyakorlatban még a középkori állapotok tükröződtek, mintha erre a területre nem terjedt volna ki a felvilágosodás pozitív eszméje (Korinek 2010). A látványos lemaradás eredőjeként a 18. század második felében kialakuló klasszikus büntetőjogi iskola célja épp a büntető igazságszolgáltatás egészére kiterjedő modernizálásra összpontosult, pontosabban a felelősségre vonás korlátozására, a polgárok és a büntetőjogi hatalom közötti viszony rendezésére (Inzelt 2016). A korábbi felfogásokkal ellentétben egyre inkább előtérbe került az a nézet, hogy a rációval rendelkező egyén a bűncselekményeket szabad akaratából, racionális döntése eredményeként követi el, és vele szemben a büntetőhatalom a büntetés jogát csak a rousseau-i társadalmi szerződésre alapulva gyakorolhatja. A társadalmi szerződésben a polgár lemond szabadságjogának egy részéről az állam javára annak érdekében, hogy az átruházott jogokból származó hatalommal az állam megvédje őt a bűnös emberi magatartásoktól. Mindez azt jelenti, hogy a társadalmi szerződés az állam büntetéshez való jogát megteremti, és egyben korlátozza is azt. A 18. század második felében egyre inkább szorgalmazott büntetőjogi reform Cesare Beccaria (1738–1794) olasz jogtudós munkásságával kezdődött, amikor arra kérték fel, hogy készítsen egy átfogó tanulmányt az olaszországi börtönviszonyokról. Beccaria a felkéréseknek megfelelve börtönlátogatásait követően 1764-ben közzétette az A bűnökről és a büntetésekről (Dei delitti e delle pene) című tanulmányát, amelyben részletesen beszámolt a börtönökben uralkodó középkori állapotokról és a kor alkotmányossággal kapcsolatos problémáiról (Carrabine et al. 2004; Korinek 2010). Beccaria nem túl terjedelmes okfejtésében egyetértett a társadalmi szerződés szükségességével és a büntetőhatalom korlátozásával, amit részletesen kifejtett. Szerinte a büntetés addig terjedhet, amíg az emberek védelme érdekében szükséges, ezért a kínzásokkal járó bánásmód minden formája ‒ beleértve a halálbüntetést is ‒ aránytalan és elfogadhatatlan. Beccaria nézőpontja szerint szakítani kell a korábbi korlátlan és önhatalmú ítélkezési gyakorlattal, ezért a szabad akarat, illetve a törvény előtti egyenlőség elveinek megfelelően a bűncselekmény súlyát, vagyis az okozott kárt figyelembe véve a „tettet” kell az ítélkezés középpontjába állítani, és a büntetést is tettarányosan kell kiróni. Beccaria a társadalmi szerződésből kiindulva megismerhető, értelmezhető büntetőtörvények megalkotását szorgalmazta, ezzel kívánta a törvények uralmát, a törvények előtti egyenlőséget érvényesíteni és a bírói döntés szabadságát a törvények által nyújtott keretek közé szorítva szabályozni. Ennek érdekében megfogalmazta azokat az alapelveket, amelyek egyrészről a büntetőjog reformjának lényegét, másrészről a modern büntetőjog megalapozását jelentették. A legfontosabb elvek eszerint: